Őrni
Turbános Hölgy... egy gyönggyel a fülében,
mely vízcsepp alakú s ezüstös-szürke
álom-ékszer, felcsillanó fehér fénnyel...
Magányosan ül és vár, hogy megfessem, üde
Angyali szépséggel... tágra nyílt szemekkel
néz reám - válla felett -, szerelem-édes
szája, mintha tavaszi lágy napsütésben
csókra vágyódna, szépen kinyílva. Értelem...
Rigófütty szólt... a vén akácfán hívta
társát szerelemre - mikor elaludtam,
már virradt a táj. Lyukas csatornám csorgott,
a hó olvadt, s jó kutyám békésen horkolt.
Kék ibolya és fehér hóvirág,
egymást kedvesen ölelik át.
Fázósan ébredtem reggel... ám meglehet,
képzeltem a mély alvást, mint tél-Természet,
mely ily hidegben, fagy-világát mutatva,
jégvirágot rajzolt a kis ablakomra.
Hósipkás hegycsúcsok lépnek integetve
felénk... Kis vonatunk kanyarog a völgyben,
- szédítő látvány. Visszafojtott lélegzettel
bámulom az ablaküvegen át, mögöttem
a szlovák jegyellenőr magyaráz, lehet
minden nap láthatja, amit én képzeletben...
Tükörbe nézve, hogy láthassam - szélviharban
hullám-tépett - kócos hajam, megigazítsam:
Téged látlak varázs szemeddel, így kísértesz!
Hófehér tájképet festett és varázsolt...
Álmok álmát aludta a természet. Bagoly
módra, hajnalok hajnalán lesben figyeltem,
kitekintve ablakomon át a vidékre,
ahogyan szállt: hosszan lebegő és csillogó
hajával, mely, mint hatalmas kék-fehér fátyol
repkedett körülötte; fényesen követve.
Megpillantva Csontváry Magányos Cédrusát
"Él a fény, él a szín, de a levegő létezik" - Csontváry -
A Galéria lépcsőjén felfelé
lépkedtem - varázslatos ébredésben -
odaláncolta tekintetem egy Kép:
libanoni táj Magányos fensége.
Kopár, szürkének látszó köveken járkálok,
jobbra-balra lépek, szédelgek. Nincs reményem,
lám, a hely: Nem hangatáj, nem az én világom!
Mostoha, balga törvények, szívtelen érzések...
kísérnek.
Szépségedre vágyakozva:
- Ó! Gyere! Látogasd meg
ábrándokban oly gazdag
kis hajlékomat éjjel,
megkísértve. Ünnepnap
lesz! Minden szenvedélyes...
Száncsengő éneke száll a hegyvidéken, havas
tájon. Kis házikóm melegét távol hagyva,
ballagok a hófúvásban, jól begombolom
télikabátom. Érzem arcomon, hogy kopog
a hideg, bajuszom, érzékszerveim, melyek
- mint a fák ágai -, fagyos életet élnek.
A Gyertyák lángja Ünnepre hívogat már,
mint szellem bolyongok körbe tejfehér ködben:
- Jer haza Vándor, régi otthonod hazavár!
Előének
Nézegettem kertünket... szomorún, csendesen.
Megfagyott virágok hajlongtak a hűvös szélben,
könnyeket hullajtott a Természet, kis patak
keletkezett lábam előtt, szaladt kapun túlra.
Csillagösvény a Temetőkert...
fénylenek, ragyognak a gyertyák, mécsesek.
Angyalok, Szentek figyelnek a sötétben,
ide-oda szállnak a szélben, lebegnek,
reá hajolnak lágyan a Nagy Keresztre,
mely magasodik a kis kápolna mellett.