Őrni
A Gyertyák lángja Ünnepre hívogat már,
mint szellem bolyongok körbe tejfehér ködben:
- Jer haza Vándor, régi otthonod hazavár!
Kis kápolna áll... - A Csillag
Eltévedtem... már órák óta bolyongok,
ismerős a táj, mégis oly ismeretlen.
Alkony jár léptemen, sötétlő ködlepel
takarja a hegyi út szellemét, bokrok
szaggatnak szét, ballagok a végtelenbe,
az ég rejtély, nem látom a sarkcsillagot,
Vénusz nem dalol, sehol egy kis jeladó,
egy fényforrás. Fejem a fába... elesek.
Tünde-leány, Tünde-leány,
miért sietsz, hová is futsz...?
Oly korban születtem,
mikor az Ember köszöntötte
az Embert, ha fáradva lépett
poros úton, ház-menedékbe
hívta, kályhatűz-estebéden
mesélve régmúlt életeket.
Lehullottál a kerti fűzfámról...
lassan forogtál, mint keringőtáncos
az őszi hűvös szellővel, s megérkeztél...
"Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy Hobbit."
(John Ronald Reuel Tolkien)
Kicsinyke ablaka volt... - Adventi emlék
Kicsinyke ablaka volt a szobámnak.
Kis szobám kedves advent-ablaka
kinézett a téli tájra, diófánkat
bámulva s a téglakerítést, havat
fütyült a szél - s kicsinyke madárdalt.
Március 15. - Ne felejtsük soha!
Eső-könnycseppek az arcomon - Ünnepnapon.
S hallom a Múzeum kertjében... Föltámadott
a tenger, ahogy dörgő villámként harsogtak
fényes soraid: Talpra Magyar! Egy gondolat
lett a Nemzet és rügyfakasztó, tavaszi szél
vágtatott a rónán át Pestre - Testvériség...
Szép Fenyőfa, megismerlek...
bocsásd meg, az Ünnepek miatt cselekedték,
kivágtak, mikor a legszebb és legtermetesebb
voltál testvéreid körül az erdő közepén,
amikor legtöbb tobozvirággal ékeskedtél,
s szél-hárfán énekelted a csodás Természet-mesét.
Mesél az éj... - Egy kietlen tó partján III.
Inverness mesés vidékén élt egy leány,
élt egy leány,
barna haját, Tünde-haját csodáltam én,
csodáltam én.
Még kérnék néhány kedves tánclépést,
ha lehet: ámor-éj keringőt, melyet
a tavasz álmodva megalkot, éltetve
és érezve a virágok szépségét
illatával, ajándékozva szeretet-
létét a vidéknek.
Kihajoltál a szederfa árnyéka
mögül a sétaútra, hogy megláthassam
telt szépséged. Napsugarak fényjátéka
csillant a dús, tűzpiros szirmodon, álltam
és figyeltem mosolyod: igazi káprázat!
Igazán kedvelem a sólyom szépségét,
már repültem sötétben hatalmas szárnyain,
így megalkottam saját, természetes vágyaim...
Miért szeretlek? Miért is szeretlek?
Talán... mert érzem évszázadok elvesztett
és újra s újra megtalált csillagtűz-fényét
csodásan reám csüngő, lágy tekintetedben,
mely ragyogás valamikor a tengerkékjén
úszó hajómnak küldött féltő segítséget
- mint egy világítótorony -, hófehéren...