Orosz Andrea
Fekete alakom rajzolt fájdalom,
sorsom-szőtte ruhám szótlan magányom,
összekulcsolt kezeim beszédesek,
tépett hajam kócos-múltam árnyéka.
Oly fáradt volt az arcod, nekem szép,
úgy szerettem, szeretni szeretném.
Barna szemtükröm édes ölbe fogták,
eltitkolt vágyam oly férfit csodál,
kinek arcvonásait nem rontják
múltkarcok, s álomszőtte fényben áll.
Narancs-vörös színeket horgol az ősz,
a bársony-zöld lombok között elidőz.
Hűvös falak közt fázós kézfejek,
tudást éhező, apró gyermekek...
Szerető szívemnek
rejtekébe zárva
viharos érzelmek
vadvízi sodrása.
Foghíjas farkas a múlt idő,
jelened hálátlan szerető,
életed keserű mandula,
ha elhagy a lélek dallama...
A tavasz friss illata virágot bont,
harmatcsepp ölében hozzád hajol.
Csillag-ajkú hajnal ébred, és csöndes
pillangó-táncot lejtve ring a falevél,
a nap szelíd fénye lassan ideér.
Lágy esőcseppek érintése zöldes
...
ott szelíd szellő csilingelő dallam.
Hol csöpp tündér liliom keblén pihen:
ott a nyár sóhaja, illata ölel.
Csend-szőtte este fátyol-kék leple
tej-fehér felhőn ereszkedett le...
Ott élek, hol egymást ölelő bokor
fut kopott kerítésem lába alatt.
Fáradt lécek közt arany-szín lonc szalad;
ablakomban bíbor muskátli fodor.
Ott, hol tej-rügyeket ont a liliom.
Szellőfonta, szélsodorta,
feje búbján kóc lobonca,
pipacspiros csöpp kalapja,
pitypangfelhő csücsül rajta.