Orosz Andrea
Csend-szőtte este fátyol-kék leple
tej-fehér felhőn ereszkedett le...
Ott élek, hol egymást ölelő bokor
fut kopott kerítésem lába alatt.
Fáradt lécek közt arany-szín lonc szalad;
ablakomban bíbor muskátli fodor.
Ott, hol tej-rügyeket ont a liliom.
Szellőfonta, szélsodorta,
feje búbján kóc lobonca,
pipacspiros csöpp kalapja,
pitypangfelhő csücsül rajta.
Bohókás boszorkány botorkál,
bütykös bőrén barna békanyál,
smaragdzöld ruháján pókfonál,
görbe orrán bibircsók kukucskál.
Búzavirág az égbolt arca,
hol hervadt virágom fakad,
lábnyomod fénylő gyöngysora
betakarja árnyékomat.
Patak lettem, érted tettem,
harmatgyönggyel megtelt medrem
szeretettel.
Mint magányos öreg tölgy, kinek a tavasz
érintése fájdalom, és nem vigasz,
egyedül áll, a földbe gyökeredző
lábait mélyre rejtette az idő.
Mélykék égen mozdulatlan,
homok-szürke felhőpaplan,
alant lebeg vörös rózsa
harmatcsepptől ékes ajka...
Tej-fehér csipkependely reá simul
orcáján mosoly s kacér szeplő virul,
napfény játszik göndör tincsei közt,
hajába méz-barna pillangót köt.
Csetlő-botló, apró dió,
bolondozó, csöpp mogyoró,
kergetőző két jó barát
elkapja a dinnye bajszát.
A női lélek érzékeny,
sebezhetően törékeny,
örök vágya a szeretet
mely értékes kincsed lehet.
Kedvesem, ki örökké velem marad,
kinek ajka által nem hallok panaszt,
kinek könnye csendesen folyó patak
vigasztalásra vágyódva hallgatag.
Fáradt éjjel a suttogó szél
tél derekát ölelve zenél,
takarója az églepedő,
ott pihen meg a tekergő.