Paál Ferenc
Legalább más sikeres, ami mosolyt csal az arcomra,
Amúgy is a gondolataimra senki se kíváncsi, aj, most csak
Inzultálom magam, hogy sírjak, mert sírni akarok,
Hátha érzek mélyebbet a békességnél, mely sírig tarthat, oh,
Hogy ennyi a depresszió? Se bú se szomorú?
Se önfeledt vagy boldog? Arcomról cafat bőrt lenyúz e koszorú...
Légy, ki a félhomály közt élve eltemet,
vágj tömböt e ködből! Félve megremegsz,
mégis hajnalok tájékán, hol tovaszáll
a lidércnyomó lehelet, ott mondanám
jeget nyelő ajkaim szívta levegővételből,
vélem már egy közeli temetőt bélelj föl!
Hazugságod áprilisnak napján
a bolondját járatta velem,
pedig bíztam benne, legalábbis mi alapján
gyaníthattam volna, hogy már ármánnyal teszed
hazug ígéreted felém? Áhítottál ezzel csupán!
Eső után teljes a csend,
Miután kopogtak a cseppek,
Az ablakodon, hogy őket
A melegbe engedd be!
Attól, hogy lehúz a súly,
nem az élet lesz nehéz
te vagy gyenge!
Isten ecsetvonásaival
gyönyörködtető freskó
immáron egy sötétebb
tónust öltött, de most...
Szóval honorált éj
"O, csodás, szép" -
csodálkoztam én.
Maszkra húzom arcom,
ettől olyan élethű,
méghozzá a szerep adott,
átver bármely féleszűt!
Téged írtalak
a leggyönyörűbb versemnek,
szemem fényének,
amely, ha
el is vakulna se lenne
probléma, hisz így is szeretlek!
Minden évben
eltelik a nap,
mikor rád találok
a temetőben.
Egyszer azt mondták,
az ember kétszer hal meg igazán:
- először az utolsó lélegzetvételénél...
Hazudtam...
azt mondtam, hogy élek,
ámde csak fokozódott a szívverésem!