Pálházi Éva
Lédúsan életadó rostok,
elrejtik a szívfacsaró
fájdalmak és szúrós gondok
Nézd, te, élve született, a fájdalom
milyen hatalmas nehezék lett, örök
honvágy kínozza minden sejted vakon,
terv nélkül menekül a lélek, Földhöz
Én emlékszem rád, de te nem vigyáztál
a közös látomásra, éjszaka, ha
a hallgatás rám veti pillantását,
eltörölt múltunk képe meglátogat
...magamra hagytál már látom
a csodádra hiába várok
szétcsúszott hétköznapokon
tériszonyom egyensúlyozom
számból hullt szavakon ólom
mint szakadékba zuhant sólyom
hidegfrontokon araszol
a nyűgös élet kérlek hallod...
algebrai művelet
Igen, túlélni apró darabokra törve,
nincs ragasztó, hogy visszacsinálja az épet,
hogy a törésvonalak feketére égett,
mély szakadékaiból éledt kínt legyőzze
Nézd, lebegő szürkébe
fáradnak a fények,
és észrevétlen elém állnak
a fák alatt rejtőző árnyak
Kozmikus vonzások erőterében
mágneses zivatar tépte a szárnyad,
kvantumhúrokon megrezdülő lényed`
húzta a sötét űr energiája
Földutakon fakulnak a lábnyomaid
elvesztett otthonunk zúgó fenyvesében,
elhaló hangod íveli át gyöngéden
a végtelen pillanat örök habjait...
Reménytelenül nélkülözlek,
ha a szerelem illatát hozzák halk
tavaszi szellők, a derűs természet
újjászületése csilingel lágyan,
s az élet örök teremtésre ébred...
Így szoktam járni mindig, egymagam,
a látomás mögötti partszakaszt,
ahol a mátrix képe szétesik,
a lét valódi arcát felfedi,
határain a tiszta béke int,
elmémen át a Styx hullámai
fehérre mossák bűneim, tudom...
meditáció
Azrael, mondd, te vagy itt ma, az angyal,
kinek a szárnysuhogása egy halk zaj a
csöndben? Azrael, érzem, ahogyan éppen
szállsz körülöttem, felszikrázol a légben,
reccsennek az árnyak, amíg elmozdulnak
az apróbb tárgyak, és arcomba befújja
egy hűvös léghuzat illatodat, erőd
fülembe süvít, talpakon s a fejtetőn...
Jeleket rajzoltam homokba,
képeket festettem felhőkre,
szellőbe dúdoltam dalokat,
önzetlen szívekbe rejtőztem...
/anyámnak/
...mert gyűlöltél, a liliom-léptű lányt...
...fuldokolva most földet érek,
távol, üresen tátong léket
kapott élethajóm nyílt sebe,
totálkár-romos, nem érdekel,
hadd vesszen; a szigetre, ide
kellett visszatalálnom, kincsem
elásva, szívbe írt a térkép,
utamon őriztem az érzést...
Talán e viola reggel, mi elhozza
békém, ha létidőm határát kibontja,
talán e ködgomolyag halványkék tornya
lesz a boldog otthonban csillag-lajtorja