Pálné Lele Ilona
Őszbe csavarodott, bicegő apó
botjára dőlve a föld felé hajol.
Remegő kezével virágot tép le,
párjának sírjára szomorún ül le.
Párbeszéd Istennel
Mért jöttem a földre, drága Istenem,
ahova lépek, mindenütt intelem?
Igaztalan törvény szabja a határt,
itt a becsület soha nem nyer csatát!
Dübörög a világ
síkokon, hegyeken,
moraja messzeszáll
vizeken, egeken.
Mi történt, emberek,
mi van veletek?
Gonosz szél fütyül,
megbomlott eszetek?
Üstben fő a tojás, sonka,
Jaj de víg a magyar konyha,
Napsugár is nevetős,
A leányka tetszetős.
Fejet hajtok e virágnak,
Tiszta fehér mosolyának,
Reményt súgó varázsának,
Alázatos hatalmának.
Örök szerelem izzik szívemben,
tüzétől testem forró és ledér,
napfény se ragyoghat hevesebben,
mint szemeim, ha kezed hozzám ér.
Zörög a lét, mindenütt haraszt.
Múltunk gyökerein tengődve,
remegő lélekkel vergődve
várjuk a megújuló tavaszt.
Összeraktam magam továbbvinni létem,
erős akarattal biztattam a léptem...
Könnyekből fakad most létünk rózsája,
Vörösen izzik országunk porában....
Vad árnyak keringtek létem körül,
szárnyukat feszítve,
lelkemre telepedve
gyötörtek, rágtak belül.
Rakd imára kezed!
Kérj!
De csitt, mindezt csendben tegyed!
A madár se hallja,
Óvd!
Bősz felhőket visznek a szelek,
arcára borút sírnak,
hosszú minden hideg éjjel,
alszik sok-sok csillag.