Papp Für János
Befordul a sarkon, a biciklit maga mellett tolja.
Szürke arcán eltorzul az este. Elhagyatott szemeiben
kifosztott tekintet, keze sörösüveg. Megáll. Nem vár
senkire. Elé szaladok. Mert bizony az apák elé így szokás.
a várost elhagyom
a tükörben összeszűkül az út
egymásra dőlnek a házak
teljesen magadra hagylak
abban a végképp csendben
ami érthetetlen torlódik mögém
előttem a nélküled
tágas terei bomlanak...
szerelem
te ott én itt ülök s csak hallgatunk
de féltjük a másikat mind a ketten
lassan összeáll a sok-sok kis csöndből
valami végérvényes érthetetlen
felsepri a várost az este
átgurul a hold a láthatáron
a játszótéren megdermed a hinta
csillagok gyúlnak a fákon...
avagy a halál másnapján
Sínek, kapu... majd újra sínek.
Észrevétlenül kiestek
a ruhákból a testek.
Feloldódtak a színek.
most ne mozdulj
rögzítsük magunkhoz
ezt a pillanatot
odakinn a sötétben
falnak dől a magány
és zsebre dugott kézzel
a halál őrzi az éjszakát
csak egymás ölében...
csendet sző a lassú éjszaka
de fel-felhasítják vásznát
feszült denevérek
őrjítő káoszt vajúdnak
izzadt ébredések
szúrt seb vagyok
- átvérzem életem
gyönge szövetét...
Zuhanó éjek törnek hitvány életemre,
s a jelen fájó percei,
mint keselyűk a rothadó tetemre
úgy szállnak szégyen-fejemre.
Nélküled.
várnak?
mit gondolunk az út végén várnak?
a világok éjszakái mint külön-külön
kis fekete sátrak borulnak a némaságra
átláthatatlan ponyvákkal feszítve
s alattuk ott is tömegek várják
hogy őket is várják valahol...
Félig vagyok csak magammal Nélküled.
A hiány... melyet itt hagytál bennem:
- teljesen kiürítette a világot.
Temetőnyi fejfákat üt le a földbe lelkem,
és mindegyik előtt sírva meg-megállok.
kezdet
azonnal egyre kevesebb
az életünk hogy megszületünk
fogyó élet és növő halál vagyunk
ellenünkre dolgozik a holnap
s magunkból csak
tegnapot hagyunk...