Papp Gyula
A kilátástalanság kilátójában ültem.
Feszülten figyeltem. Az utakat fürkésztem.
Tudjátok Ti is. Persze, hogy nem lehet.
Na, de mint a legkisebb szegény gyerek.
Istenuccse, higgyétek el.
Kívánhattam volna én is hármat.
De helyette kijártam mindenféle oskolákat.
A képzelet röpült. A világ eltörpült.
Bármi is készül, épül, szépül.
Az is elenyészik legvégül.
Múlt.
Féltem.
Hulláma magával ragad,
majd valahol partra rak
vagy sziklához csap.
Rég volt. Nagyon régen.
A múlt évezredben.
A hetvenes években.
Tudod? Egyszer jön majd egy másik élet,
és feledjük a többit. Az egészet.
Derengő (bizonytalan) bizonyosság
Olyan megértésféleség ez,
mint a kényszerképzet.
Homályos benne sok apró részlet.
Melegedni összebújtunk.
Lelkünkben dúdolva valami dalocskát.
De nem melegített,
s hogy ne látogassuk meg a kocsmát.
Eltüzeltük hát a játékfakockát.
Nyáron. Majd csinálunk másikat.
Nem egyet-kettőt, hanem sokat.
Mégis!
Mi lesz hát, amit egybevetünk?
Ami volt. Van és lesz.
Ha nem is Nekünk!