Papp Gyula
Derengő (bizonytalan) bizonyosság
Olyan megértésféleség ez,
mint a kényszerképzet.
Homályos benne sok apró részlet.
Melegedni összebújtunk.
Lelkünkben dúdolva valami dalocskát.
De nem melegített,
s hogy ne látogassuk meg a kocsmát.
Eltüzeltük hát a játékfakockát.
Nyáron. Majd csinálunk másikat.
Nem egyet-kettőt, hanem sokat.
Mégis!
Mi lesz hát, amit egybevetünk?
Ami volt. Van és lesz.
Ha nem is Nekünk!
Agyamba késeket szúrt a fény.
Ráeszméltem, hogy elmentél...
Egy pimasz kis grimasz.
Bíztam a szép jövőt.
DE! - láttam,
nem felelek meg az elvárásnak.
Embert keresnek, nyálast.
Nem büszke állast.
Szeretek minden embert. De ha ez vigasz,
amit az előbb mondtam, az nem igaz.
Csalódtam szinte minden emberben.
Özönvízkor - ősünk miért nem veszett oda a tengerben?
Éppen az élet értelmetlenségére gondolok.
Akik mindezt olvassák, azoktól meg időt lopok.
Igazából tudtad.
Hát persze, hogy tudtad!
Minden virágzást hervadás követ.
Marad a virág mellé ütött cövek.
Tudjuk. Az ember mindég hisz,
és gyakran téveszméket is.
Elégedett
- vagy elégedetlen a világgal.
Lelkéből gyakorta száll fel bús
- olykor vidám dal.
Higgyétek el!
Tudtam és persze, untam.
Mégis minduntalan jövőm ködeibe fúltam,
miközben mögöttem hömpölygött a múltam.
Különösebben nem is esett zokon.
Menekülni azért mégis volt okom.