Papp Viola
Száraz levél hull le a téli sásról,
fagyot terelget fenn az égi sátor.
"A mélyben néma, hallgató világok,"
Valami elmúlt, amit nem találok.
November van, pár mag sárba pergett,
elenyésznek a könnyű lepkeszárnyak.
Varjak hangja tört avart terelget,
kedvét szegi a halkuló határnak.
A gyomos úton
csenevész virágok,
megkopott pad áll,
jobb napokat látott.
A tél megint itt felejtett
egy apró csillagot.
Némán megy el, ritkán néz fel,
nem látja, mint hagy ott.
Ezt a szerelmet -
tenyerem nyitva,
hagyom lehullni,
nem várom vissza.
Réveteg őz
fut a hajnali réten
botladozón,
ahogy rést üt a vétlen.
Átbukik rajtunk pár késő levél,
a végén mind a földre hullanak.
Táncolva, hetykén, hogy büszke legyél,
előkerülnek hős, megunt szavak.
Az évek csak egy hosszú strófa,
szavalhatod, hisz rég ilyen,
talán, ha egyszer üt az óra,
utat találsz a semmiben.
Ha kivágod a fát,
árnyéka nem marad,
bármilyen szél támad,
házadon átszalad.
Fagy lesz ma kinn, a napot télre váltom,
bár felkötötte rongyos bocskorát,
pár tarka toll a messze láthatáron
szépet ígér, követve lábnyomát.
Hóderes lett a világ,
nem nőhet még kis virág.
Fázós veréb didereg,
nézi a nagy pelyheket.