Papp Viola
Az évek csak egy hosszú strófa,
szavalhatod, hisz rég ilyen,
talán, ha egyszer üt az óra,
utat találsz a semmiben.
Ha kivágod a fát,
árnyéka nem marad,
bármilyen szél támad,
házadon átszalad.
Fagy lesz ma kinn, a napot télre váltom,
bár felkötötte rongyos bocskorát,
pár tarka toll a messze láthatáron
szépet ígér, követve lábnyomát.
Hóderes lett a világ,
nem nőhet még kis virág.
Fázós veréb didereg,
nézi a nagy pelyheket.
Ha lesz még menedék,
én megosztom veled,
ha meglep az idő,
a csendes végtelen.
Értem kelsz fel, gyűjtesz még új erőt,
nevetek, ne lásd a szenvedőt.
Előlem görgetsz minden követ,
adsz helyettük élet-gyöngyöket.
Kicsi szikra volt,
apró gondolat,
forró, csillogó,
fénylő sors-vonat.
Őszi köd szuszog,
takarja a kertet,
hideg ujjaival
mindent sárba kerget.
Tágul csak a tér,
messze fut az út,
egyre csak mélyül,
hitem megfakul.
A város búcsút int a jóknak,
néha elfárad, megpihen,
közönyös villamos - lakóknak
használt jegyet ad sebtiben.