Patainé Hedvig
Távol innen, emberi zsivajon túl,
egy vadregényes pagonyban
varázslatos dolgok történnek.
Fecserésznek egymással a fák.
A robogó vonatablakból néztem
a szélsebesen távolodó, tovatűnő tájat,
akárha múltba vesző pillanat,
melyről biztosan tudod, a következő
már sohasem lehet ugyanaz.
Némelykor biz kifürkészhetetlen,
titokzatos szerzet az ember.
Olykor hisz a hazug szónak,
másszor hazugnak véli az igazat.
Ráérősen sétálgattam a liget fái között,
hallgattam a sudár nyírfák suhogását,
mint üzengetnek a friss tavaszi széllel.
A természet időtlen, örök hangjai ezek,
meglehet, nélkülük megszűnne az élet.
Csöndes mozdulatlanság honolt a tóparton.
Körülölelt a néma, ködbe veszett november,
mintha csak fénye vesztett, megkopott fotó.
Ódon utcákon ballagtam céltalan,
körülölelt valamiféle borongós,
borzongató elmúlás hangulat.
Néztem a kopottas, öreg falakat,
vajon mi történhet most ott benn?
Messze innen, túl a hegyen,
egy elhagyatott kis szigeten
éldegélt egy szomorú szemű,
nem túl eszes remeteember.
Macskaköves, sötét, néptelen utcán
öreg bronzlámpa világlik mélán.
Tompa fénye bekúszott ablakomon,
komótosan szétáradt a falon. Tudtam,
álomország újfent kilökött magából.
Némelykor úgy érzi az ember,
nem elég a szó, simogatás,
hol a becézgetés is kevés már,
ott a zene gyógyír csupán.
Szeretem, amint csendes hajnalon
nesztelen takaróm alá kúszik
valamiféle bensőséges nyugalom,
bearanyozva a közelgő napot.
Sokan vannak kik egy boldog,
túlfűtött pillanat eredményeként
leszülettek erre a világra.
Megint mások talán egy gyötrő,
leigázott pillanatban fogantak.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem!
Mit látsz, amikor rám nézel?
Látod-e az ifjonti tüzet szememben,
mely ráncaim mögül terád les?