Patainé Hedvig
Macskaköves, sötét, néptelen utcán
öreg bronzlámpa világlik mélán.
Tompa fénye bekúszott ablakomon,
komótosan szétáradt a falon. Tudtam,
álomország újfent kilökött magából.
Némelykor úgy érzi az ember,
nem elég a szó, simogatás,
hol a becézgetés is kevés már,
ott a zene gyógyír csupán.
Szeretem, amint csendes hajnalon
nesztelen takaróm alá kúszik
valamiféle bensőséges nyugalom,
bearanyozva a közelgő napot.
Sokan vannak kik egy boldog,
túlfűtött pillanat eredményeként
leszülettek erre a világra.
Megint mások talán egy gyötrő,
leigázott pillanatban fogantak.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem!
Mit látsz, amikor rám nézel?
Látod-e az ifjonti tüzet szememben,
mely ráncaim mögül terád les?
Tonett hintaszékemben üldögéltem,
régmúlt időkön merengtem csendesen.
Önkénytelen behunytam a szemem,
hogy jobban lássam az emlékképeket.
Hagyd, ne gyújtsd még fel a lámpát,
oly nyugodalmas a félhomály.
Csak ülj ide mellém csendben,
s fejtsük fel együtt a régmúlt fonalát.
A cirkuszsátor ott nyújtózkodott
a városka templom melletti főterén.
Pompázatos, hívogató színeivel
olyan, akár indulásra kész léghajó.
Álomország kapuja előtt téblábolok.
Hol lecsendesedik, megpihen a lélek,
Ahol a valóság rég kilökött magából,
de álomországban sem vagyok még.
Ültem a füredi mólón,
talpam alatt a Balaton.
Körülölelt a csöndesség,
lelkem itta a pillanatot.
A tegnap és holnap határmezsgyéjén
álmatagon búcsút int a tegnap már.
Miközben a szemben lévő ház falán
táncot lejt egy halovány fénysugár.
Suhannak mellettem az évek,
s némelykor hallani vélem
a múló idő lágyan tovatűnő,
sejtelmes, finom neszezését.
Gondolataimba belefeledkezve
üldögéltem a langyos félhomályban.
Látszólag oly békés, nyugodt minden.
Csak a szél zörgeti meg némelykor
a kivénhedt, öreg zsalugátereket.