Patainé Hedvig
Friss, üde esőillattal fújdogált
a hegyek felől susogó szél.
Álmomban szirti sas voltam,
nem tudom, honnan jöhetett
eme fura, hihetetlen gondolat.
Mint mikor villám csap egy fába,
oly hirtelen, metszőn hasított belém
egy elfeledettnek hitt, régmúlt érzés,
mely oly természetes volt. Akkor.
Átszellemülten ültem a nézőtéren,
néztem az ünneplőbe öltözött arcokat.
Most is elvarázsol, szinte megbabonáz
ez a várakozás teli, feszült hangulat.
Eltűnődve figyeltem ablakomból,
ahogy az ismerős csenevész test
imbolyogva tipeg a néptelen úton.
Libikóka
Gyanútlanul azt hinné az ember,
udvari bolondok ideje lejárt egy ideje.
No, de hát vannak még királyok,
akkor bolondok miért ne lehetnének.
Ahogyan tavasszal rügy pattan az ágon,
úgy libbennek tova a megfáradt álmok.
Bár sok évet hagytam magam mögött én,
a világot megváltani mégsem tudtam. Még.
Mikor először csodálkoztam rá e világra,
egy remek mívű falióra kacsintott le rám.
Épp akkor ütötte el nagy vidáman a delet,
s e hang örökre nyomot hagyott bennem.
Csillagtalan, sötét, éj-fekete éjben
cikáznak fejemben az életképek.
Nem is hallom, inkább csak érzem,
valahol távol sír egy ének az éjben.
Elnehezült szempillámon már érzem
egy új reményteljes hajnal leheletét.
Valójában nem az a legfontosabb,
hogy honnan jöttünk,
a megismételhetetlent, a kalandot,
maga az odaút jelenti.
Rab madárnak érzi magát,
ki szívből szeret, úgy igazán.
Rab madárnak érzi magát,
kit szívből szeretnek, igazán.
Ablakom alatt terebélyes, vén diófa áll,
évek alatt együtt öregedtünk, ő meg én.
Kopaszon az ágak, bánatosan suttognak,
levél nélkül védtelenek, s magányosak.
Tegnap éjjel álmomban
elég hóbortos álmot láttam.
Házról házra poroszkált
egy meghökkentő gondolat.