Patainé Hedvig
Pihe-puha hópihe festette fehérre a tájat,
zúzmara takarta be sejtelmesen a várost.
Üde, áttetsző jégkristály csillog a fákon,
hírül adva fűnek, fának, megérkezett,
itt van végre utolsó hónapja az évnek.
Már nagyon vártunk, kedves december.
Békés nyugalom honol a tóparton.
Minden oly meghitt, csendes.
Tán még a madarak is alusznak
ezen a hűs szeptember reggelen.
Az éj csendjében nesztelen
oson már a pillanat. Hajnalodik.
A derengés némán körbefonja
a komótosan éledező tájat.
Álmosan kémleltem a függönyön át
a néptelen, kihalt, magányos utcát.
Későre jár. Közeleg a holnap már.
Bár pislákol még itt-ott némi világ,
a városka is aludni készülődik már.
Percről percre futnak a percek,
meg nem állva egy percre sem.
Mindig új arcát fordítja felénk,
s tovasurran lágyan az éterben.
Házról házra oson az éj,
a ma komótosan nyugovóra tér.
Szétterül lustán a sötét,
álomország útvesztője életre kél.
Friss, üde esőillattal fújdogált
a hegyek felől susogó szél.
Álmomban szirti sas voltam,
nem tudom, honnan jöhetett
eme fura, hihetetlen gondolat.
Mint mikor villám csap egy fába,
oly hirtelen, metszőn hasított belém
egy elfeledettnek hitt, régmúlt érzés,
mely oly természetes volt. Akkor.
Átszellemülten ültem a nézőtéren,
néztem az ünneplőbe öltözött arcokat.
Most is elvarázsol, szinte megbabonáz
ez a várakozás teli, feszült hangulat.
Eltűnődve figyeltem ablakomból,
ahogy az ismerős csenevész test
imbolyogva tipeg a néptelen úton.
Libikóka
Gyanútlanul azt hinné az ember,
udvari bolondok ideje lejárt egy ideje.
No, de hát vannak még királyok,
akkor bolondok miért ne lehetnének.
Ahogyan tavasszal rügy pattan az ágon,
úgy libbennek tova a megfáradt álmok.
Bár sok évet hagytam magam mögött én,
a világot megváltani mégsem tudtam. Még.