Patus Ervin
A karácsonyi ég puha csöndje
sűrűn hull ablakom üvegére,
szívembe rejtve ragyog a béke,
mint tengermély titka, igazgyöngye.
senki sem tud semmit
csak függünk egy
meredek sziklafalon
résnyi mélyedésbe
kapaszkodnak ujjaink
alattunk tátong
irdatlan szakadék
lángoló égbolt...
már nem félek ha rám nézel
szavaid szelíd árnyékot vetnek hallgatásomra
ledobott maszkjaim lábaid előtt
Csontig ható télben
didergő huzalok -
madarakként szárnyalnának
vacogó kis dalok.
látom őt minden reggel felszállni a buszra
kopott harmonikáját cipeli a hátán
megveszi a jegyet akár a többi utas
s leül csendben maga mellé téve hangszerét
az a magas téglafal,
a játszótér melletti gyár fala,
az tartott izgalomban bennünket
kis srácként a nyári szünidő alatt
arctalan éjszaka
padlóreccsenés
riadtan tapogatózik
remegő kezed
senki
semmi
egyedül vagy
kopár szikla...