Patus Ervin
az a magas téglafal,
a játszótér melletti gyár fala,
az tartott izgalomban bennünket
kis srácként a nyári szünidő alatt
arctalan éjszaka
padlóreccsenés
riadtan tapogatózik
remegő kezed
senki
semmi
egyedül vagy
kopár szikla...
Sóhajtanak a házak
Hajnalt hazudik a fény
Szél borzolja a fákat
Messze fut minden remény
Tegnap még mezítláb,
ma már nagykabátban,
didergő lélekkel
gázolunk a sárban.
Az évszak dermedten gyászol:
csupasz erdők sírnak távol.
A mező befödve sárral,
barátkozik a halállal.
ismét az ősz
a hiányok hosszú évszaka
a kitárt ablakon beömlő magány
s az égő avar fájó füstje
távozóban ez a nyár is
csillagoktól sebes az égbolt
végtelen magány ül
a tűnődő parton
ahogy megmosod arcod
a hajnali derengésben
eltüntetve gondosan
az álmok sötét foltjait
s madarak tiszta énekétől
magaddá újra összeállsz
hogy elindulj ismét
a megszokott utakon...