Pécsi Ágnes
Kérlek, adj nekem méltóságot
nyűgre, bánatra, veszélyre,
úgy viseljem, mit az élet rám sóz,
ne törjek több darabra mégse.
Csak játék, egy színdarab,
kezes, árnyas vagy zsinóros,
te játszod vagy veled játszanak,
oly mindegy, hogy veszed,
játszod, lejátszod az életed.
...meg kellene békélnem
önnönmagammal,
elengedni tehetetlenségem
dühét, mert marcangol
ezernyi haraggal
ellenem magammal szemben...
nem tudok tenni gonoszok ellen!
Úgy kellene lennie,
ha megkérdeznek,
egyenes beszéddel felelj
úgy, mint kinek tiszta énje,
nem lapít, nem hallgat el.
Úgy engedném szívemet,
szeressen nagyon,
van, hogy ugrani készül,
én mégis visszafogom...
Lehet-e úgy szabadnak lenni,
ha kinyitod magad?
Nem zárod be szíved,
érzelmeiddel fogadsz?
Eljön az idő,
mert már az sem bírja,
mindenki csak szidja, szidja,
hazug, gőgös paródiát,
kézcsók és meghajlás,
monológ színdarab,
függönye rázuhan.
Szeretnék játszani,
angyalnak látszani,
jót tenni, jót adni,
CSAK SZÉPRE GONDOLNI
még szeretnék nagyon!
...óvatosabb vagyok...
így nevezem meg csendem,
lám, ebben is megfontolt vagyok,
elfáradtam... nehéz beismernem.
Ezerszer megbocsájtok,
ugyan ki számolja már,
hol tartok, hányszor fájok,
mégis megbocsájtok én!
Már nem bántalak, ó, dehogy, nyár!
Hiába is küzdesz erősen,
szidhatnálak is talán...
jaj, kiveszed minden erőmet.
Mama nekem azt mondja,
huncut vagyok világba,
bizony nagyon szeretem
próbálgatni, mit lehet.
Szeress a mának, s majd könnyebb lesz a holnap!
Annyira szaladunk
magunkat kergetve,
cél lét elől jár a sorrendben,
időnként megülünk,
pihegünk "nyafogva",
akkor sem látjuk meg,
mi hiányzik számunkra.
Eszembe jut ismét
és oly gyakran Apám!
Hideg kék szemével
hányszor emlegette a halált,
mereven maga elé nézett,
lábait keresztbe téve,
keze leomlott térdére tapadva,
izzadt az emlékeket kutatva.
Mikor apával vagyok,
minden olyan egyszerű,
mondjuk, ha elfáradok,
nyakába vesz, nagyszerű!