Pécsi Ágnes
...de nem ám!
Nem árucikk,
nem vásári tárgy!
Nincs az a pénz,
nincs az a madzag,
lehet az szekérrel,
mézzel ragadtan,
nem eladó!
...mert nagyon kívánkozik
szívedhez érni, simogatni,
...és ha nem engeded,
türelemmel vár, vár...
...azt úgy tenném,
én magam már észre sem venném,
olyan természetes lenne gazságom,
hamisság nem pirulna orcámon.
Van az az érzés,
azt hiszed, megélted,
jövőbe látsz,
vagy vágyaid elértek,
annyira ismerős,
annyira tudod már,
mi következik,
nincs, nincs talány.
Nekem van egy óvodám,
oda visz az anyukám,
van, hogy apa kelt reggel,
akkor autóval megyek.
Libi-libi, libegő,
Katát, Ferit emelő,
Lábuk alatt levegő,
Csuda, csoda libegő.
Van, hogy úgy érzem, mennem kell,
el kell mennem!
Itt hagyva mindent-mindent, vissza se nézve,
nem emlékezve se a rosszra, se a szépre,
letenni, a sarokba vetni a tarisznyát,
tudva, másnak úgysem kell, nem illik rá,
s van, amikor már csak félvállamon cipelem,
éppen csak egy mozdulat lenne...
Ki kellett dalolnia, úgy érezte,
így könnyebb, bár megkönnyezte,
és csak gurultak a hangjegyek
vonal alatt, vonal felett,
mélyen és magas fokon,
tá-ti-ti, ritmust ütött a dob,
az a dob, a szív úgy kalapált,
dalolt, csak dalolt, ami fáj...
Nem sír úgy senki értem,
mint az én drága Anyám!
Nem tördeli kezét féltve,
"átvenném mindent, ami fáj!"...
Anyával festegettünk,
parkettán elhevertünk,
ecsetemmel pacát csöppentettem,
felnevettünk mind a ketten,
széthúztuk a vörös mázat,
majd elneveztük tűzkarikának.
- Nem értem, te giliszta,
földben turkálsz, mihaszna,
farkad, látom, integet,
aztán eltűnsz, na ilyet!
Tudja-e a madár, mi az a boldogság?
Vagy csak úgy veszi természetét,
természetes, ami van,
s ami nincs, azt nem vágyja, s miért?
Nyúlanyó és nyúlapó
Káposztáért indul.
Nagy a család, épp ezért
Hátizsákkal több jut.
Van még bennünk forrongás?
Mondják: sírva vigadunk.
Kikönnyezzük, ami fáj,
aztán újra és újra "láncot hordunk".
...hittünk magunkban,
mi, mi majd véghezvisszük,
nem lesz, ki megállítsa
szabadelvű, egyenlő értékeink!