Pécsi Ágnes
Egy könyv a szülői kincstárból,
két évvel frissebb nálam,
széteső, laza kötés
a szépirodalmi tárházban.
Korán keltem hajnalon,
harmat könnye szirmokon,
sírni látod örömöm,
boldog könnycsepp, köszönöm.
Édesanyám kertjében mindig volt virág,
illata édesen átölelt, elillant, ami fájt.
Nem fáztam, bőrig sohasem áztam,
Ő volt a nap, a szellő, az éltető gondoskodás.
Repülj, repülj, madaram,
Eget, szelet hasítsad,
Fehér tollad hirdesse,
Béke legyen, szeretet!
Mély csönd lesz majd estém,
érzem már most perceit,
meglehet, kicsit félek is,
meghittség melege elrepít.
Hívogató csacsogás,
Gyermekszájú dalolás,
Izgő-mozgó kezesláb,
Angyalország angyalt vár...
...de nem ám!
Nem árucikk,
nem vásári tárgy!
Nincs az a pénz,
nincs az a madzag,
lehet az szekérrel,
mézzel ragadtan,
nem eladó!
...mert nagyon kívánkozik
szívedhez érni, simogatni,
...és ha nem engeded,
türelemmel vár, vár...
...azt úgy tenném,
én magam már észre sem venném,
olyan természetes lenne gazságom,
hamisság nem pirulna orcámon.
Van az az érzés,
azt hiszed, megélted,
jövőbe látsz,
vagy vágyaid elértek,
annyira ismerős,
annyira tudod már,
mi következik,
nincs, nincs talány.
Nekem van egy óvodám,
oda visz az anyukám,
van, hogy apa kelt reggel,
akkor autóval megyek.
Libi-libi, libegő,
Katát, Ferit emelő,
Lábuk alatt levegő,
Csuda, csoda libegő.
Van, hogy úgy érzem, mennem kell,
el kell mennem!
Itt hagyva mindent-mindent, vissza se nézve,
nem emlékezve se a rosszra, se a szépre,
letenni, a sarokba vetni a tarisznyát,
tudva, másnak úgysem kell, nem illik rá,
s van, amikor már csak félvállamon cipelem,
éppen csak egy mozdulat lenne...
Ki kellett dalolnia, úgy érezte,
így könnyebb, bár megkönnyezte,
és csak gurultak a hangjegyek
vonal alatt, vonal felett,
mélyen és magas fokon,
tá-ti-ti, ritmust ütött a dob,
az a dob, a szív úgy kalapált,
dalolt, csak dalolt, ami fáj...