Pécsi Ágnes
Ki tudja, hol a vége?
Kezdetnél is ott a talány,
hogy fordult egy meg egy
halmazba, függvénybe,
aztán már repülünk is,
úgy, mint a madár!
Ne sírjatok,
bár tudjuk,
meghatódásotok zokog,
teljesedett a vágy,
boldogság, szeretet,
mi mást is kívánhat
szülői szív, ezért remeg.
Annyira vártalak,
szeretni, szeretni...
úgy, mint lélegzőt,
bennem érezni,
mint kinek nincs tovább,
csak veled, csak neked
élni egy életen át!
Nekem varázslat az ősz,
megértem, mit üzen,
mi neki sárguló elmúlás,
nekem emlékben életem.
Élni és élni hagyni...
Hagyom hadd érintsen
útszéli fa ága,
rajta kérő levélnek
élni akaró simogatása,
ahogy érint, ahogy átfutnak erein
hozzám, lebegő - levegő tisztulása,
érzem fájdalmát az elmúlásnak
Figyelnek-e?
Hinni akarom!
Amikor bánat ér,
anyám dalát dúdolom:
"Este van már, késő este,
a faluban minden csendes,
messzi tájon, más határon,
az alföldi rónaságon..."...
Nekem most csend kell,
mély alázat,
lehajtom fejemet,
szemem könnyben ázhat
úgy, ahogy én akarom,
nem titkolva keserű bánatom.
Hallom gyakran
azt a mély sóhajtást,
mintha anyám
még mindig élne,
ahogy aggódva
hallgatta szavaim,
kezemet kezébe
lágyan betéve.
Mert meg kell járnom
mindennapi utamat,
akkor is, ha nyűg,
meg teher e lét,
úgy indulok:
na, ez is egy újabb nap,
tenni, szeretni kell még
akkor is, ha kapok hideget...
...majd nem akarok fájni
neked, gyermekem,
mikor itt az óra,
hidd el, csak továbbmegyek
úgy, mintha utaznék
messze, nagyon messze,
búcsúzzunk úgy, ahogy
kell, mint szoktunk...
Ne félj az ősztől,
ne takard nyomát,
köszöntsed jöttét,
fogadd, mint barát.
Mit mondunk majd korunkról,
mit mesélünk, mit adunk át,
mire büszkék lehetünk,
örökül hagyva: vigyétek tovább!
Át lehet-e adni,
anyám ölelését,
csendes mosolyát,
aggódó tekintetét,
kérdő szemének vágyát,
át lehet-e adni,
mind-mindazt,
amit ő adott nekem...
Lennék én tűz újra,
úgy mint ifjú lány,
ej, abban a korban
perzselt bennem az igazság...
Szemem szűkül,
szám görcsben áll,
ej, ha kimondanám, ha kimondhatnám!