Péderi Gergő
Gyermek! Nézz az égre!
Lásd, mily` szép a naplemente!
Kék óceánban arany mente,
Oda vágyom én is, messze-messze...
Magányosan üldögélek, miközben rád gondolok,
Csendes az éj, alszik minden, csak a szívem nem nyugodt.
Gyötrő már e fény s a szél, s ha néha felemel,
Felrémlik még az élet, a szerelem.
Fekete nappalok, fekete éjjelek,
fekete álmok, fekete érzelmek.
Verset írnék arról mit érzek,
De nem találok szavakat.
Lelkem messzi pusztákon lézeng,
S fájdalma leírhatatlan.
Messzi földön csendes ének,
Harcba mennek a vitézek,
Alattuk a föld remeg,
Felettük az ég dörög.
Romba dőlt házak, kiégett roncsok,
Sötét világ, szemét és mocsok.
Csendben az utcán halk szél dúdol,
Könnyes szemmel egy gyermek koldul.
Hárman álltak rendületlen,
A halálra felkészülten.
Hárman álltak rendületlen,
Egy egész világgal szemben.
Sírnak a felhők, s én nevetek rajtuk,
Arcom áztatja hideg könnyük,
Fekete kabátom lobog a szélben,
Gyönyörű érzés égeti lelkem,
S nem fázom.
Tán csak szavak,
De mind egy szálig igazak,
Tán nem érted,
Pedig hétköznapi tartalmak.
Bolyongok az utcán késő éjjelen,
Otthon te vársz reám, s ölelő két kezed,
Lépdelek magamban a felrepedezett járdán,
Dúdolom halkan, mit a szívem diktál.
Ontom magamból a bús, szerelmes sorokat,
Gondolkodva azon, mit adhatnék neked ma...
Elveszett minden reményem,
S a világ darabokra hullt köröttem,
Fájós szívvel néztem vissza,
Amint a hűs patak, melynek vize oly tiszta,
Gyönyörűen futja keresztül a mezőt,
Hol a sok virág, mint egy hírnök,
Elhervadva enyészik lelkemmel együtt.
Szép vagy.
Túl szép, hogy igaz légy.
De vágylak:
Vágyam, hogy elűzzél.
Jöjj el Éj, mint egy gyönyörű angyal!
Lépj elém, s zárj örökre karodba!
Ne engedj, ha elengedsz, mi tart meg?
Nézz rám, s örökre égess el!