Pekka Varkatun
A naplemente aranyló ága
Lecsordult már az este válla fölött,
Mint az ég pár alkonyi sujtása.
Hány kis sóhaj repült által
alig érintve a vállad,
halvány emlékül
színes fotókat
hagyva nálad:
ölelést,
jókat
és...
Csendes eső áztatja az arcom,
Mögöttem tompa csendek figyelnek,
Komor falak között csak lépkedek,
Kövek suttognak, s én nem felelek.
Néma sóhajok ülnek vállamon
Tenyeredben kihűlt könnyeim,
ajkadra szédültek vágyaim.
Mind, aki szívét feltöri, múltból fejtheti már meg:
megvan a boldogság fájón fura titka, ha tűnik,
érteni nem lehet, él, de a múlt sírgödribe zárva.
Álmomban kendőm bordó felhő,
míg a kis nyír ága takarta,
hol odvában kushadt pár redő,
lenge fátyolként hullt avarba,
s titkom vitte a csörgő szellő.
...Éjbe tűnő, zöld karvalyok között
Megannyi elfelejtett álom pihen,
S mindenikben egy szó kettétörött.
Esti vörös és narancs fények
Kihunytak már, s terelték
Régen le felhőit az égnek.
Mozdulatlan, csupasz ágak közül
alig vet fényt lenyugvó lábnyomán,
végtelen harmatot szitál körül
az ágvégekről halkan és sután.
Idő jártával egy kajtár ölyű
Száll fölébe egyre,
Lesi, merre van a semlyék...
Ágak morajától lenyugvó alkonyon
napfény fonta keresztül az ég réseit,
mikor az erdő lombjából fény szűrődik...
Evokáció
Annyi édes-keser` dalban rejtve titkát egy
különös világnak, évezredek
távoli homályába vezet Kalliopé
kincseivel telt elbeszélése.
Szinte mozdulatlanságba
dermedt zegernyés időben,
átbaktatott éjországba
képzeletem az esőben.