Pekka Varkatun
Evokáció
Annyi édes-keser` dalban rejtve titkát egy
különös világnak, évezredek
távoli homályába vezet Kalliopé
kincseivel telt elbeszélése.
Szinte mozdulatlanságba
dermedt zegernyés időben,
átbaktatott éjországba
képzeletem az esőben.
Álmomban mindig olyan kék, ragyog és bűvöl a tenger,
Fodrai kis gyöngyszemecskék, selymesek, mint bársonyhenger.
Már emberöltőnyi ideje figyelem,
Mit üzen a tél így az évszak közepén,
S milyen rövid az estém.
Éjbe vékonyult szirmok
átlátszó leplein,
szürke hordalékkövek
koptatta partokon;
vágtató árnyak fénylő
kis játékaiból
lépteid nyomát kutatom.
Mindjárt éjfél,
csak úgy
odagondolom, Neked
milyen jó legyen
az új esztendő...
Az
adventi
gyertyák fénye
körül libbenő kis
angyalkát láttam,
igyekezett szíveket
melegíteni. Fényt...
Tűnődöm... a sötét meg a csend (disztichonjai)
Tűnődöm s remegek. Mért? El sem mondhatom, érezd,
engedi látni, a szív mélyre temetve kiált!
Amott az a vörös képű,
ki erdejében hajának túr,
már rég elitta
sejtjeinek felét,
s már nem egy angol úr...
Őszi gömbjét fútta a fákra,
Csak a Nap fénye remeg,
Az égen szinte semmi pára,
Szín-ruhája lepereg.
Vörös hajnalok egy sugárszemét
Láttam halványan, majdnem pirkadat volt -
Kelni készült és új, mennyei szép
Arcán pár felhő mély árkokat rajzolt;
Még lomhán tűrte, hogy sugarait
Lopja az a párás nyári kora fény,
Égnek emelte tüzét s karjait...
Beszökött ide is fátyolos
lepellel a töltés alján,
alig derengett a korai napfény.
Gondolat- és hangulatvariációk
Megérkezett a gondolat,
Színes estéli hangulat,
Fény-mesékkel kis ámulat,
S vágyleplében egy pillanat,
Így érkezett a gondolat.
Hej, aranyág, aranyág,
Ölelésed olyan lágy,
Egy mosolyod megigéz,
S az est a mályvára néz.