Pesti Csaba
Mint a nap és a hold az égen körbe-körbejár,
Szívemben a fájdalom és a szeretet vív ezernyi csatát.
Kérdem én, de nem merem, mért tetted ezt velem?
Kellettem én akkor, volt-e közben hozzám szerelem?
Puszta gondolat, hogy vársz, vagy vártok, bár rád jobban számítottam,
Mégis te lettél az, akitől az életben a legnagyobb pofonokat kaptam.
Illúziók csupán, mik repdesnek,
Mint megannyi madár az égnek, igazságot keresnek,
Nem tudják merre, csak fel és alá szállnak...
Alkonyul már az égalja.
Szívemet csak a szerelem nyugtatja,
S ha lenyugszik az utolsó sugara a napnak,
Álomba merülök, új világba burkolódva.
"Nehéz dolog elengedni
Még nehezebb megszeretni
Közel engedni, védelmezni
Tudva azt, hogy egyszer úgyis el kell menni..."...
Akár a ház,
ha nem használod.
Előbb-utóbb holtan találod.
Leveti magáról nyirkos bőrét,
majd elemészti mélyét is az üresség.
A Lehetetlenre nehéz választ adni.
A szív parancsára nemet mondani.
Az érzelmeket sokáig elfojtani.
Hogy ne szóljak hozzád, nem tudom kibírni.
Mély álomból ébredek.
Köröttem megannyi zaj.
Horkolásod, szuszogásod.
Látom alszol álmaiddal.
Talán az élet nem tanította,
De az ember a Földön az életet majd kioltotta.
Egymásnak estek, mészároltak....
Nekem is fájdalmas nem csak nektek.
Bár én hála nem vesztettem el senki embert sem.
Mind kik a szívemben azok az életben,
Élik minden napjukat és féltve aggódok értetek.
Szürke a reggel, mert nem vagy velem.
Keresem a régen kihűlt helyed.
Kereslek és félek, hogy ez a valóság,
S nem leszel mellettem az ébredésem napján.