Pete Margit
Mese, mese, ringató,
andalító, nyugtató...
Bújj be mellém, kis manó!
Bújj be mellém, kis manó...
Így dörmögök,
úgy dörmögök,
az erdőket járom,
közben a sok ennivalót
folyton csócsálgatom.
Most tudtam jönni. Féltem kicsit,
hogy meg nem ismersz, elkerülsz,
hogy szemed másfelé eltekint.
Most tudtam jönni. Tán örülsz...
A hét törpe háza
rég nem volt kifestve,
a nagy pingálásra
nem volt törpnyi kedv se.
Temetőben
Ha látsz a sírodon egy csokor virágot,
s mellette sok apró, fénylő gyertyalángot,
akkor én ott vagyok.
Ó, hogy milyen szép volt, Istenem, milyen szép!
Mikor rátaláltam, kivirágzott a rét.
Folyton kopog, csak kopogtat,
azt susogja: Merre, hol vagy?!
Bujkál, lapul, mint a tolvaj,
szárnyra kél a gondolattal,
felizzik és lángra gerjed,
mint a fertő, egyre terjed.
Sóvár lázban ég a testem,
édes kíntól menthetetlen.
Vágyódás űz, hozzád láncol,
Szemtakaróm ködös fátyol.
Talán a Nappal jöttél, talán a széllel,
talán álom szőtte szikrányi reménnyel.
Talán az ég hozott, talán a sors adott,
talán csak érezted, mindig, hogy itt vagyok.
Odalett az egyik zokni,
csíkos vagy a fekete.
Úgy eltette az anyukám,
nem találom!
Hiszed-e?
Megunta a kis elefánt,
ahogy vele gazdája bánt.
Elindult hát világszélre,
hogy ott nyugta legyen végre.
Amikor az Isten tenyerére nem vesz,
mikor szünet nélkül csorognak a könnyek,
mikor nincsen egy hang, ami szépen szólna,
s hiába nyílott ki, másé lett a rózsa...