Pete Margit
Cukrozd a kalácsot,
közeleg az ünnep,
mennyből az angyalok
lassan körénk gyűlnek.
Mondd csak: várod, várod már?!
Hogyha nincs tél, rajzoljál!
Fogj kezedbe pár krétát!
Igen hamar levetette
cipőjét az október...
Csizmát húzott s bekopogott
a didergő november...
Meghívtak a nagyvásárba,
mért ne mennék el?
Lesz ott a sok kofa között
nekem elég hely!
Kell egy kuckó, jó meleg,
paplan-alatt-reggelek,
friss kávéval töltött bögre,
nem riadni csengetésre.
Annyi év telt már el...
Mit mondhatnék neked?
És... minek is mondjam?
Te ezt már nem érted.
A kapuban vártunk,
ha munkából jöttél,
vállra vetett tarisznyáddal
hozzánk hogy siettél.
Tudom, nem szerettél...
Én hasonlóképpen,
de az ember bízik,
kegyet vár a létben.
Karcos, hideg, borús éjben
pislákoló láng vacog...
Azt kémlelem, honnan néznek,
figyelnek-e ránk vigyázó angyalok.
Ki sétált a rétre ki?
Egy tehén és két boci.
Mit csinált a két boci?
Tanult árkot ugrani!
Annyira értem és annyira nem...
Ha át-átjárunk határokon s végeken,
miért is vágyunk vissza? - kérdezem.
Mit szeretünk mi itt, ezen a vert-helyen?
Mosolygós jókedvem
nem vitte sokra,
nagy súllyal vállamon
állt be a sorba.