Péter Éva Erika
Eső lépked, poroszkál,
mennyi felhő-borostyán!
Körbefonják az eget,
kezedben a perecet.
a sors átkarolhatatlan árva.
illúzió a választás technológiája.
a gondok rendre betakarnak.
rád nehezül a hiány, a távol.
a lelkiismeret nyíló ablak,
gyertyaláng a pillanat, világol
megalkotsz megszeretni.
rajzodon szürke cetli:
áttekinthető lennék?
magamra ráismernék.
két kezdet az út két végén.
sűrű a reggel, narancslekvár,
forraszt dőlő szavak sövényén.
van, hogy éppen ennyi a leltár.
kölyökutcák tartanak fogva,
járatlan szavak bábjaként izgulok,
még nem születtem, de ha megindulok
bűn és bűnhődés között ragyogva
tapasztalatokon átmosakodni,
nem hinni ebben: alkalmatlan.
tudni, hogy csak a hajnal, ami
az ember fejére omlik lassan.
nem tiltakozva menni menni vakon
nem tudni önmagad kiszabadíthatón
születésen görnyedt kötelességtudat
a térkép végén összecsuklott utak
iránytalan a csönd benned és te benne
levegő-keresztsúly a tüdődre vetve...
karácsonykerítés.
túl a szeretet tombol,
az önzetlen, a tiszta, a bla-bla.
nevezni hogy ennél pontosabbra.
erre-arra pozicionálva
háborúk keresztfolyosóiba
gondolatok villámfényébe
álomhullámverésbe
pillanatokra felugró
horizontig