Péter Éva Erika
az álmok kavicsai elkacsáztak
kisimultak a vizek hűs fodrai
sem felhőörvény sem zuhanás
a szív átlátszó tengerében
minden változás összeállt
egy megújult pillanattá...
hámlik a fény. az éjszaka könyékig
belenyúl - beteg fény, el ne múlj.
a sötét tükörképe a könyörgés is,
részvétet éget óvhatatlanul.
felforr, kifut az álom, mint a tej.
az őrizetlenség odakozmált szaga...
összegyűrni a reggelt, az estét:
gyávaság, nem tökéletesség.
menekülés a valótlanságba,
jövőbe kapaszkodni, holott a mába
sem kapaszkodsz, sehová már,
önmagad előtt levizsgáztál.
körbelépted és méricskélted.
papírtekercs, napfény, kő, kötél?
eltévedtél és csömörlöttél,
mint aki kövérhúsú ködhöz ér.
ködvillanások holdtalan mélye,
fázós szél csupasz, berekedt torka...
jég tapad utcák beszakadt körmére -
fenn pásztor nélküli csillagcsorda.
mellkasod fel-lejár,
az ébrenlét kileng,
csillapszik - bolond ritmus.
gondolataid általszegezték,
de ezen a kereszten
nincs vér, nincs hús,
csak a szúrás fantomfájdalma,
verejték-vájatok...
az álmaid, amikre rálegyints -
valóság lenne, ásít rád pár évnyi nincs,
azt hinnéd, az élet meg van nyerve,
s eláraszt az egyhangúság medre.