Péter Éva Erika
a vers valótlan vízjel,
mit a szó a sárból röptet,
és értéktelen. hidd el.
a képzelőerő kevés a hithez.
a holnapunk hogyan és mint lesz,
ha nem megélni hagyjuk, féljük,
a mát a múlttal folyton felcseréljük
elmondhatatlan erő feletti,
felbuggyan, meggyűr, körbevesz.
összerendez, és kint van benned,
eső, de belülről permetez.
a választás valótlan,
magadba szabaduló
letartóztatás.
a simogatás öklét hidd,
mint ki saját maga alatt ás.
így kaptuk, a szó puha kelme.
persze leejtettük, és lábbal -
elteltünk a bordacsönd győzelme
feletti féktelen szabadsággal.
ha a gyermek felnőni nem tanul,
mivel szabad, magától elvadul,
gondtalan játszik, s mert a karja bot,
tenyeréből kiráz kaput, napot.
A potyka biz`,
a potyka zöld,
hogyha magát felfújja.
A béke jobb -
ne mérgesítsd,
mert rád mutat az ujja.
megváltoztathatnád, de mintha nem lehet,
kavicsként, fényként gyűjtöd az éveket,
fejed nem hajthatod a kőre, túl kemény,
megbotlasz a fény elalvó lágy neszén,
mosolyogsz, balga, arcod repkény-ráncain,
égtükrön innen a lét csalása, ím:
az élmények, átélt szépségek kőfalán...
mint aki érti mindenek titkát:
fehér hibiszkusz bontja a szirmát.
milyen reflexmozdulattal ragadsz bele
egy simogatás olcsó kényszerébe,
mennyire mindegy, hogy ez éppen
el sem kezdődött vagy a vége...
megszabadulni a tükörképtől
nehéz. kibeszél téged.
önmagát. emlékek verítékcsorgását
vakarod, ölnéd. magad is,
s a látszatát. mint aki
születése előtt átok.
mint a szó, ha a száj odvából felkereng,
csapkod és elhagyja a lázas végtelent,
úgy kéne kiszálljon egyszerre, egyben,
mindaz, ami tartva elviselhetetlen,
nem kéne megküzdeni minden darabért.
holdvonás. tollnyi.
zizegő álom-barázdákat
húz belém a lélek.
bordák alatti magdobbanáson
hártyás félelem.
összecsomózott csönd ez a játék,
karomon karod. napkelte, átég.
tűzmorzsa, zöld lob: szemben a szem él