Péter Éva Erika
a gondok rendre betakarnak.
rád nehezül a hiány, a távol.
a lelkiismeret nyíló ablak,
gyertyaláng a pillanat, világol
megalkotsz megszeretni.
rajzodon szürke cetli:
áttekinthető lennék?
magamra ráismernék.
két kezdet az út két végén.
sűrű a reggel, narancslekvár,
forraszt dőlő szavak sövényén.
van, hogy éppen ennyi a leltár.
kölyökutcák tartanak fogva,
járatlan szavak bábjaként izgulok,
még nem születtem, de ha megindulok
bűn és bűnhődés között ragyogva
tapasztalatokon átmosakodni,
nem hinni ebben: alkalmatlan.
tudni, hogy csak a hajnal, ami
az ember fejére omlik lassan.
nem tiltakozva menni menni vakon
nem tudni önmagad kiszabadíthatón
születésen görnyedt kötelességtudat
a térkép végén összecsuklott utak
iránytalan a csönd benned és te benne
levegő-keresztsúly a tüdődre vetve...
karácsonykerítés.
túl a szeretet tombol,
az önzetlen, a tiszta, a bla-bla.
nevezni hogy ennél pontosabbra.
erre-arra pozicionálva
háborúk keresztfolyosóiba
gondolatok villámfényébe
álomhullámverésbe
pillanatokra felugró
horizontig
nem lehet kivasalni
az elmúlt pillanat gyűrődéseit,
amit meg nem álmodtunk együtt;
minden hiba más.
léleksarában ül a csend,
körben a reggel lágy cement.
emlékezne, de nincs mire,
ennyit tud: meg kell kötnie.
mi az, mi váltó, hol az ok?
köröznek felhő-karvalyok,
körömpiszok a déli nap,
az élet még néha felriad.
valami ma is
megtartja az eget
legfőképpen a hát
bár a hátháktól
már nem látni
csak isten
külvárosát