Péter Éva Erika
lágy őszi zsongás a lég,
mustillat, galagonyatánc.
még rebben a napfény,
mintha lenne sok nyíló akác.
befészkel a bordafák közé
a félelem-madár, elhal,
de harmadnapra feltámad.
bukta. az örökkétig főnixét
nem hiszed, két napig...
"Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,"
az megtanulta, hogy mi egy marék
a szirmahullt világból, mi maradt -
kereshet fehéret, épet, igazat,
nekem az idő az eltűnt mesterem,
ő tanított egy furcsa múlt-színpadon,
s mint napfény árnya télidőn, szüntelen
helyem keresem vakon, dühös nagyon.
gyöngyházfényű ég alatt
ki támogat, beteg.
a percek verőerében
buborékistenek.
rúgod, mert sajátod, kisanna,
a szíved ma újra gyeplabda.
beszívod, kifújod: tüdőút,
nem juthat ma megint mérőrúd.
magad mellett,
mert nem látsz, elhaladsz.
azt vallod, az élet folyton hátraarc,
hogy bukásra ítéltek,
a megmaradni holt,
és a szeretetlenség holt tüzet csiholt,
és nem lerázni nem fair,
hogy majd talán, soha...
a vers valótlan vízjel,
mit a szó a sárból röptet,
és értéktelen. hidd el.
a képzelőerő kevés a hithez.
a holnapunk hogyan és mint lesz,
ha nem megélni hagyjuk, féljük,
a mát a múlttal folyton felcseréljük
elmondhatatlan erő feletti,
felbuggyan, meggyűr, körbevesz.
összerendez, és kint van benned,
eső, de belülről permetez.
a választás valótlan,
magadba szabaduló
letartóztatás.
a simogatás öklét hidd,
mint ki saját maga alatt ás.
így kaptuk, a szó puha kelme.
persze leejtettük, és lábbal -
elteltünk a bordacsönd győzelme
feletti féktelen szabadsággal.
ha a gyermek felnőni nem tanul,
mivel szabad, magától elvadul,
gondtalan játszik, s mert a karja bot,
tenyeréből kiráz kaput, napot.