Péter Éva Erika
a fény visszerei fájnak,
gyomorgörcsbe rándul a lét,
minden, mi él, szenvedni akar.
visszarántja elfutott szerepét
a jövő összefüggő történésein
az ember, mert mért ne.
nem vagy már
eleven seb
virágok nyílnak rajtad
virágszirmok felett
hullámzik át a kezem
százszorszépek árvácskák...
emberré válni
parttalan illúzió,
a lélekléken folyton
kihajt egy új lyuk.
már eláruljuk,
ahogy karoljuk egymást
összekucorodik bennem az állat.
még hozzám se szólsz, az is fáraszt -
magánszférámban is ott él az én,
tudná a hazáját: elküldeném.
önarckép a napsugár. és az éj is.
az önarcképben önarckép. hipotézis,
hogy rendellenességmentes a modell.
azért lesz minden csak az, ami,
mert a kutya nem átvisz: áthoz.
a szerelem se kölyke - bolha,
s alpári, taknyos a pátosz.
nem emelkedett. sehova fel.
lehajtja szép fejét a költő,
ágyban, párnák közt - de többnyire sínre.
túlélni nem tanított minket isten,
csak heget hímezni sérüléseinkre.
a gondolatokat feltámogatjuk
korhadt karókon halálfejek
vállon vereget a szél
lyukas lelkünkön ha átpereg...
karácsony kering. tollpihe. angyal.
kisded született. (szegény hányszor.)
mint ujjban a zsibbadás, olyan a
szeretet. valakin keresztet ácsol.
a reggel egy lassuló szívverés.
nyakatekert a hétfő. mindegyik.
ami feldobna: ha elfelejthetném,
hogy egyszer minden bekövetkezik.
...a szív felugró ablakában
megkopaszodott a szeretet
fényütötte ürességben állunk