Péter Éva Erika
ahogyan történnek a mindennapjaink:
áldás és átok és ami közötte.
mi árad, annak nincsen partja itt,
s ki nem született, az is öröklötte
az őszi köd tapadós
nyála gesztenyeleveleket
báboz. zsugorodik,
fél a szeretet, a hála -
rozsdás csend a lélek,
kódolt káosz
zakatolnak a napok
feküdnénk a sínre
meggondoljuk mégse
nem fogadna be a föld
s a meghasonlott ég se
legyen ez most egy bárcsak-mentes nap.
mint szivarcsikket - oltsuk el az éjt.
a szívet ne csak kibéleljük
egy átmenet-kabátnyi melegért.
újrakezdeném,
hogy jobban megtörténhessünk.
kellene ahhoz egy szeszélyesebb trükk,
kicselezni azt, mi bekövetkezne.
a fény kerítésén túl nem érhet
a hallgatás, a csend. törékeny véglet.
ki magához köti is: elbocsájtja.
megérthetnénk - ha átlátszóbbá válna.
itt se volt, s már elosont
hirtelen a nyár.
naptócsák korcsolyáznak elém.
ez giccs.
(de mit kezdjek avval, hogy szívesen?)
és kavargón hömpölyögnek,
feketén a civilizálatlan szavak.
(ezzel a folyammal már boldogulnék.)...
csillagos borogatást
a lázas égre,
violát
a mosolyok hűlt helyére
- adj, uram.
kiszáradt a nyár,
a nap medrében
homokcsendélet.
perzsel a part,
úttalan szavakat éget.
korhadó fényrácsokból
tüzel az ősz.
le-lefúj
néhány ág-hajszálat,
még játszik,
majd üzemmódot
vált a szél:
megvagdalja a sápadt fákat.
a fény visszerei fájnak,
gyomorgörcsbe rándul a lét,
minden, mi él, szenvedni akar.
visszarántja elfutott szerepét
a jövő összefüggő történésein
az ember, mert mért ne.
nem vagy már
eleven seb
virágok nyílnak rajtad
virágszirmok felett
hullámzik át a kezem
százszorszépek árvácskák...