Péter Éva Erika
körbelépted és méricskélted.
papírtekercs, napfény, kő, kötél?
eltévedtél és csömörlöttél,
mint aki kövérhúsú ködhöz ér.
ködvillanások holdtalan mélye,
fázós szél csupasz, berekedt torka...
jég tapad utcák beszakadt körmére -
fenn pásztor nélküli csillagcsorda.
mellkasod fel-lejár,
az ébrenlét kileng,
csillapszik - bolond ritmus.
gondolataid általszegezték,
de ezen a kereszten
nincs vér, nincs hús,
csak a szúrás fantomfájdalma,
verejték-vájatok...
az álmaid, amikre rálegyints -
valóság lenne, ásít rád pár évnyi nincs,
azt hinnéd, az élet meg van nyerve,
s eláraszt az egyhangúság medre.
felidézem hiányod öblös nincseit,
bomlott felhők kavarnak hozzá színeket.
bíztam. születő gyermek is ahová néz.
szemed pitypangszirmaira nyár rekedt
egyiknek gombóc ül a torkában,
a másik nem meri hátsóján kinyomni.
egymásnak hátak tartanak tükröt,
egyre több az agyilag zokni
szavak ölelése vagy
a csendé
hagyni könnyebb
eldönthetetlenné
növelni sóhajtásból
sivatagokat
engedj ne kapaszkodni
a végtelenbe,
itt az idő,
szempillák jégcsapszögeiről
telet karmol szemembe a fény.
hátralépni van hely -
előttünk áttörhetetlen
bánatokból
rakott falak
három az igazság magyarhonban.
fejed felett egy átalcsobban.
a napsugár úszó szalmaszál -
csontkövek, szíved mossa ár.