Péter Éva Erika
épp csak összeszedted
az utcák félrehajlott lámpafényeiből,
őriznéd, a szem már ringatja
a kiszabadulás áramlatát.
ha minden idegszálunk megfeszül
hogy lehet kibírni őrizetlenül
hogy a régit az új felülírja
árnyék egyensúlyozik a homlokon
a szemek alá karikásodik
hogy visszavonhatatlanul mit teremt,
még ki sincs találva, még várhat.
befogadsz s kiöntesz naponta, hetente,
s olykor csak a partra vetett hal vagy,
ki önmagát loccsantja cseberből vederbe,
nem találva semmi izgalmasabbat,
valami olyant, mi nem megállít, megtart,
és hagyja, hogy meghalva újjászüless,
hogy ne legyen az élet ennyire elszart,
és a pillanat kútja ennyire üres.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Még a föld se érzi, milyen
az eső izzadságszaga,
és azt se, hogy benne ki hagy sárnyomot.
A szerelmet fogad között csak átkozod
valahol megfeneklett a bizonytalanság,
s a kemény-téli ablaknyitogatással
beszökött levegőnél is tisztábban
kivehetőek a hiányok,
bár kitérdepelte az idő,
és beszórta a hajnal hamuja.
azt mondtad, nem szeretnél mást,
csak a szem mécseseinek fényét látni,
betakarni felejtéssel a múlt mély lábnyomait,
zúgórügyes tavaszban esőpúdert rázni,
napszín álmokat tűzdelni a homlok felhőire...
még szikrázik bennünk
az emlékezet és olykor dorombol:
meleg kályha;
zűrzavarok egymásutánja.
szögletes percek, elkopott lélegzetek,
homlokráncok: felnőtt sorsgyomok,
az arc peronjain elütött gyerekkor,
amin esendőségünk titka átdobog,
csellengünk észrevétlen az erekig,
hol a ma-kőkorszak csaló, sarlatán.
a szemünk alatti árkokba estünk,
mert összedobtuk bűneinket -
a hit, a képzet, elv giccsei
névnapra kapott tucatnippek.
a kelő nap fénykötésén átrozsdállik
túl sok neki még a félárnyék kerítése is
néhány küszöbön ácsorgó pontosítás
pár gondolatlépés mi visszafordul
száj fiókjában penészedő ki nem mondott
homlokráncok partjain az árnyék-kontúr...