Péter Éva Erika
valahol megfeneklett a bizonytalanság,
s a kemény-téli ablaknyitogatással
beszökött levegőnél is tisztábban
kivehetőek a hiányok,
bár kitérdepelte az idő,
és beszórta a hajnal hamuja.
azt mondtad, nem szeretnél mást,
csak a szem mécseseinek fényét látni,
betakarni felejtéssel a múlt mély lábnyomait,
zúgórügyes tavaszban esőpúdert rázni,
napszín álmokat tűzdelni a homlok felhőire...
még szikrázik bennünk
az emlékezet és olykor dorombol:
meleg kályha;
zűrzavarok egymásutánja.
szögletes percek, elkopott lélegzetek,
homlokráncok: felnőtt sorsgyomok,
az arc peronjain elütött gyerekkor,
amin esendőségünk titka átdobog,
csellengünk észrevétlen az erekig,
hol a ma-kőkorszak csaló, sarlatán.
a szemünk alatti árkokba estünk,
mert összedobtuk bűneinket -
a hit, a képzet, elv giccsei
névnapra kapott tucatnippek.
a kelő nap fénykötésén átrozsdállik
túl sok neki még a félárnyék kerítése is
néhány küszöbön ácsorgó pontosítás
pár gondolatlépés mi visszafordul
száj fiókjában penészedő ki nem mondott
homlokráncok partjain az árnyék-kontúr...
befolysz az álmokba, fel nem fedezett
területeiden kószálok, megnevezem partjaid,
pillanatod árok, felmérhetetlen, sártalan,
szegélyeid belelógnak az égbe, párolgó
kék pántlikák, felhőkapcsok, homlokod
abisszikus öv, felpróbálom, talál...
megítéled a tükörtelenséget.
hogy láss, eléd tartom magadat:
szemtől szemben vagyunk,
egy küszöbnyi félelem választ el,
süpped az idő, lépéstelen ünnepeinket
elfedi, korrodál.
szárnyakat nem ablakot adtál
mikor a sárból felkapartál
bentről törted borda reccsent
violencia a szent rend
aladdig se azóta se
üreges szavak szintézise
annyira biztos, hogy igen,
akár a betlehemi csillag sohatöbbénemje.
a kulcsfogalom percre változó.
még magunk se tudjuk, mikor mozdul el
az állandónak hitt szerep alatt,
ki győz, ki téved, elemez, ünnepel