Péter Éva Erika
homok-
figurákat borzol a szél
majd recsegve szétomlasztja
a tavakra fagylaltot kanalaz
s míg a massza dermed
jégcsapokon citeráz
- szilaj szimfónia -...
felöklendezni kéne a fényt, ha fájna,
leverni a házról mindent, mi ablak,
s nem venni észre,
hogy a felnőtté válás repeszei
homlokunkon szétágaznak.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Még a föld se érzi, milyen
az eső izzadságszaga,
és azt se, hogy benne ki hagy sárnyomot.
A szerelmet fogad között csak átkozod
Engedékenységek ráncain
ideköt, lobog a szél-lepel,
s a közönyálmú mindegymi
valaki szemébe térdepel.
Felbukkansz. Hullámzó tengely
az arc. Nézem szótlanságod
menekülni kényszerét,
ahová abszurd módon beragadsz.
van úgy hogy közelbe semerről
maroknyi töréspont a messze
és őszülő gondolataink fecskék
a zűrzavar villanydrótjain
szavaink földbegyökerezve
Még fel-felriadlak. Összerándul
parttalanságom, s homlokomra
csipkét ver az éj. Arcom keret
és benne tágul az álomban maradni
kényszer, de kinn roppan a hajnal,
recseg és egyre csorbábbak a reggelek.
A dermedő égnek felborultan,
"Hazudik a holnap!" - ordítottam;
kihűlő kezemben tébolyultan
a világot hiába szorítottam.
a szemünk alatti árkokba estünk,
mert összedobtuk bűneinket -
a hit, a képzet, elv giccsei
névnapra kapott tucatnippek.
az idő rosszul csomózott kötelei
összevissza lógnak
közöttük langyos esése van
a védtelen szónak
percbe vág a hold
csurog a reggel kopog a járda
szíved helyén egy üres tölcsér
beleveszel a félhomályba
hagyom hogy ennyit reám költsél...
befogadsz s kiöntesz naponta, hetente,
s olykor csak a partra vetett hal vagy,
ki önmagát loccsantja cseberből vederbe,
nem találva semmi izgalmasabbat,
valami olyant, mi nem megállít, megtart,
és hagyja, hogy meghalva újjászüless,
hogy ne legyen az élet ennyire elszart,
és a pillanat kútja ennyire üres.
amikor elérsz a továbbnincs pontig,
az ég nyughatatlan terekre bomlik.
megváltoztathatnád, de mintha nem lehet,
kavicsként, fényként gyűjtöd az éveket,
fejed nem hajthatod a kőre, túl kemény,
megbotlasz a fény elalvó lágy neszén,
mosolyogsz, balga, arcod repkény-ráncain,
égtükrön innen a lét csalása, ím:
az élmények, átélt szépségek kőfalán...