Piroschka Iréne Geng
Andalog a hűvös éjjel,
takargat az ezüstjével,
kergeti múló nap gondját,
csendnek adva fáradt hangját.
Forró augusztusi nyár,
ifjúságom emléke visszajár,
csillaghullás idején
boldogok voltunk te meg én.
Álomból pattanó rügyet
márciusi szél csókolja,
hajnal hinti gyöngy-harmatát,
s ébred a Nap ásítozva.
Gondolataim írva
a sorokban üzenet,
egyszerű és gyógyító,
őszinte szeretetcsepp.
Naptakaró bárányfelhő,
puha vánkos, könnyet rejtő,
elűzi egy kóbor szellő,
forró lázban kert és mező.
Tűz a Nap, csalogat,
kert és mező hívogat,
Nyár illata kavarog,
a jókedv ma kézen fog.
Búzavirág ég-kék színben,
kócos fejjel mégis díszben,
öleli a margarétát,
mosolygós, hű menyasszonyát.
Fodros-bodros felhő mögül
füttyjelre egy fényvillanás,
ébredezik, ásít a Nap...
Aranyhajú napnak
eltakarva arca,
bárányfelhő mögül
szellő csalogatja.
Lángoló hévvel
szórja a Nap aranysugarát,
lenge szellő borzolja
a nyárfa koronáját.
Cseng a csengő, csilingelő,
iskolában van a Gergő,
utolsó napi tanítás,
fogd a táskád, és futás!
Most is hallom csendes szavad:
"Tudod, már nem leszek ifjabb,
mikor érkezel, meddig maradsz,
jön-e nekem télre tavasz?"
"Volt egy dongó meg egy légy,
tovább is van, mondjam még?"
Mesélt nekem nagyapám
valamikor, hajdanán.