Piroschka Iréne Geng
Az alkony küszöbén
átsétált már a Nap,
elfáradt a világ,
fúj a szél bizalmat.
Voltam szelíd arcú gyermek,
ki kerülte a feltűnést,
ki mindig játszani akart,
de nem szerette a szereplést.
Sötét vászna csendes éjnek
fényesedik, gyémánt-kék lesz,
rózsaszínű tüllfátyolban
hajnal hasad kis falumban.
Virágokat hint a tavasz,
az arcokra mosolyt fakaszt,
rózsacsokor a kezemben,
emlékekkel a szívemben
rád gondolok, Édesanyám,
nótás kedvű, életvidám.
Megkértelek, Benedek,
vidd magaddal a telet,
mosolyogjon március,
tűnjön hideg és vírus!
Húsvét hajnalára
örömmel ébredjünk,
múljon a sötétséggel
emésztő félelmünk.
Múlóban az elhagyatottság
sötét éjszakája,
a Gecsemáné kertben
Júdás-csóktól elárulva.
Régen volt az a nap,
Te elraboltad szívem,
a múlt ködéből integet
egy őrjítő szerelem.
...összerezzenni bombarobbanásra,
üldözöttként menekülni
s kétségbeesetten könyörögni.
Szabadon bolyong a szél,
jókedvében dúdol, zenél,
fuvallat űz téli álmot,
megérint egy hóvirágot,
s feltöltődik érzelemmel,
a szirmára csókot lehel.
Füstös kocsmában
esti félhomály,
halkan szólt a zene,
Ő játszva muzsikált.
Hagymalányok ébredeznek,
a fény felé igyekeznek,
paplanjukat félrerúgva,
hósállal és fejet hajtva,
zöld-fehérben alázattal,
jégtörő dac-akarattal.
Falunkban szólt az estharang,
s te kölcsönkérted a szívem,
múló időben már titok
egy ifjúkori szerelem.