Piroschka Iréne Geng
Templomban istentisztelet,
s pár hálaadó fohász-ima,
innen indulunk ballagva,
tárva vár az iskola kapuja.
Bárhova, bármerre nézek,
hiányod összeszorítja szívem,
üres a pad a ház előtt,
s nem vár a kapuban senki sem.
A távolból hallom
kedves, hívogató hangját,
suttogva kérdezi:
"nyílik-e a lila-akác,
bontogatja-e szirmát
a rózsaszín magnólia?
Ha élne az én Édesanyám,
megfáradt kezét
a szívemhez szorítanám,
fésülném ősz hajának tincseit,
elsimítnám` homlokáról
az évek ráncait.
Keresem a szavakat,
szárnyal gondolatom,
múló idő táncol
üres papírlapon.
Fakuló, pókhálós emlékek
s hangulat-érzelmek vad harca,
átölel az emésztő magány,
némán ringat a sötét éjszaka.
Nyúlanyónak sok a gondja,
tyúkanyó jön, az iromba,
megígérte, mindjárt itt lesz,
tojást hoz, és sok festéket.
A megmentő Pásztor,
ki gyógyított, reményt hirdetett,
ki mindenkit szelíden,
egyformán szeretett.
Kertem közepén
egy szürke, kerek nyílás,
megbabonázva nézem,
öncsalás-e vagy ámítás?
Az érzések tengerén
érintette a szerelem szele,
rózsaszín vágy-fellegek
siklottak felettük,
ez a bódító ölelések...
Őrzök én egy régi,
megsárgult fényképet,
nagymamámat látom
a szövőszék mellett.
Szívünkben vágy-virágok nyíltak,
szememből öröm-könnyek hulltak,
szerelmed dédelgette szívem,
a világot jelentette nekem.
Szeretetben önzetlenül
szívdobbanás összecsendül,
kéz a kézben utunk járva,
sietősen vagy sétálva,
értem szavad hallgatásban,
egy pillantás-vallomásban.
Reszket a Hold, nagyon sápadt,
a csillagok is mind-mind fáznak,
süvít a szél bősz haraggal,
zúzmarát lehelt a hajnal.