Piroschka Iréne Geng
Ünnepi éjben,
templomi csendben
szárnyal az ének,
s fohászom száll,
kondul a harang,
adventi visszhang,
s áhítozó szív
csodára vár.
Járja át a lelkünk
az adventi napok csendje,
örömteli várakozásban
legyen szívünkben béke.
Azúr-kék színét elvesztette az égbolt,
a nap fény-köntöse már megkopott,
álmaimban mégis visszajár
az izzó fényű, lángszínű nyár.
Október arany-szőnyegén
riasztja léptem a csendet,
a fákon halálos csóktól
megremegnek a levelek.
Elmentél, elköltöztél
oda, ahol nincs elmúlás,
végtelen utakon jársz,
tied az örökkévalóság.
Lélekhíd
A csend kertjében
didergő virágok,
őszutó fényében
elveszve bolyongok.
Egyszerű a versem,
benne jókívánság,
légy mindig boldog,
kerüljenek gondok.
Csendes kékjével
beborít az alkony,
harmattól csillog már
az összes virágszirom.
Öntelt emberek közt
önzetlenül adni önmagad,
felismerni a rosszakarót,
a báránybőrbe bújt farkast.
Laposabban járja útját
a megfáradt, fény-vesztett Nap,
rövidülnek a nappalok,
a nyár mégis felkacag.
Óvodában hangos zsivaj,
nagy a lárma, gyerekkacaj.
Sok a terem, mind más színű,
színház is van, az gömbölyű.
Szomorú a nyár,
hosszú útra készül,
csendben elkísérem,
ne menjen egyedül.
Már hervad a nyár,
őszi falevél temeti lépted,
úgy fáj, sajog a hiányod,
hiányoznak a beszélgetések.
Ha idő lehetnék,
adnék napokat, perceket,
nem vagyok idő,
elszálltak a rohanó évek...