Piroschka Iréne Geng
Jönnek a csendes napok,
kondulnak szív-harangok,
ébredeznek már az angyalok,
szívekben adventi dallamok.
Adventi koszorú
asztal ékessége,
betölti szobámat
az első gyertya fénye.
Ezüst-ködfátyolos, fény-vesztett őszben
dideregnek a rongyos lombú fák,
elmúlást sóhajtanak a hulló levelek,
élet-halál harcukat remegőn vívják.
Szeretnék még egyszer
játszadozó gyermek lenni,
szülőfalum mezején
tarka pillangót kergetni.
Egy Anya üzenete halottak napjára
Amikor a dér csókjától
elvörösödnek a levelek,
s majd ha a halál lehelete
megérinti öregedő szívemet,
örökre behunyom szemem,
s búcsúzás nélkül elmegyek.
Múlóban az ősznek
szín-arany ragyogása,
halványul a horizont,
ezüst-ködfátyol borul a tájra.
A csend kertjében
sok száz gyertyafény,
mindegyik más-más
életről mesél.
Hantok közt sír
a hideg, őszi szél,
vissza nem térő
életekről mesél.
Bánatosan suttog a könny,
szívekbe költözött a közöny,
érzés-ésszel ellenkezik,
könny mosolyra irigykedik.
Ölelte az ősz a nyarat,
hajnal a napsugarat,
született egy kisded, csoda,
életemnek kincs-vagyona.
Szelek söprik az utcát tisztára,
megáll egy szív
a lehetetlenség kapujában.
Egy érző, féltő szív,
mely hűn szeretve dobogott,
elhagyatva, magányosan
az utcán kóborolt.
A világ s az élet
nemcsak fehér vagy fekete,
mindennek megvan
a maga ideje.
Merengő-fényes csillagok,
harmatot síró hajnalok,
hűvösebb alkonyi est
lelkembe borzongást csent.
Van egy ház a Szamos partján,
düledező, romos.
Kapujára írva:
belépni tilos!
Lassan búcsúzik a nyár,
erőtlenül simogatja
dáliák szirmait a napsugár.
Augusztus maga után vonszolja
színes virágszőnyegét,
s a lábujjhegyen lopakodó
szeptembernek átadja helyét.