Pocsai Piroska
Rügybontó fákkal flörtöl a szellő,
ágak közt libben napsugár tánca,
tavasz csendje surranón zöldellő,
mögötte gyűrt arcú télnek ránca.
Másik asszony karjaiba vágyott,
negyven év emlékét mélyre zárta,
újabb kapcsolat után sóvárgott.
Évekig kétlaki útját járta
Tátongó szájjal áll a sátor,
kíváncsi nézők sorát várja,
út porát veri nyári zápor,
benn csalogatva szól egy hárfa.
Burokba zár a csönd, az éj
hangtalan. Suhanó álom
szobám falán ül, és kacag
a rám zuhanó magányon.
Mindenkinek született párja,
de az út göröngyös is lehet,
míg az igazit megtalálja,
nehézzé válhat a sorsmenet.
Az ablakokban muskátli virít,
- pedig őszvéget mutat a naptár -
makacsul nyarat nevetve, amíg
a közeli fákon érződik már
Hódara hullik,
zsenge szél libben,
arcunkra pírt hint.
Magasztos hitben
Zerge lábon, fürgén fut az élet.
Ideje visszalapozni, egy kis
leltárt készíteni. No nem végleg,
csak úgy időszakosat. Végül is
tudni kell hátradőlni, pihenni,
lepergetni múltunk filmkockáját,
lelkifurdalás nélkül összerakni
sorsutunknak mozaikdarabját.
Harangszóba olvad a madárdal,
a gondolat zsongítóan csapong.
Csendben küzdesz a múlt-számadással,
körötted tobzódó élet zajong.
Ahogyan cseperedik a gyerek,
úgy válunk mi felnőtté szülőként.
Figyeljük léptét, gyűlnek a jelek,
s mint minket anyánk, vigyázzuk őrként.
Lomhán vonul a hajnali pára,
fátyolt öltött, és sejtelmes a táj.
Hold csókot csent csábos éj ajkára,
napfényre vár harmatos varjúháj.
Mióta Földön létezik élet,
mindig reméljük a tavaszodást.
Pacsirta dala kikelet hangja,
április okozna kavarodást?
Ma is vígan köszönt rám az élet.
Rigófüttyel jön felém a reggel,
ablakomon rám kacsint a fénye,
és csiklandoz sikamlós meleggel.
Valóság lett nagymamád
rég vágyott reménye,
máris Te vagy mindenki
féltett szeme fénye.
A Nap lemenőben. Szürkület leple
imbolyog az alkonyat szőtt taraján,
már láttató szépen száll le az este,
szunnyad a pislákoló fény parazsán.