Pocsai Piroska
Dobd hátad mögé a zsákod,
miben múltad cipeled!
Ez éjszaka nem kell bánnod,
hogy a holnap közeleg.
Lomb alatt sétál
a gyereksereg,
kalandra vágynak
a gyermekszemek.
Mily` gyönyörködtető az ősz.
A pázsiton avarszőnyeg,
ódon kárpitján a percek
krómsárga szálakat szőnek
Pulzál a ritmus múlt peremén
Vidul a szívem nap erején
Jelenem fénye most megigéz
Édes a létem egy csupor méz...
Tüzét veszti a nap,
sápadozik arca,
önmagával vívott
tompa fényű harca.
Napocska már melegíts is,
ne csak fényed ontsad,
aranyeső örvendezik,
hogy virágot bonthat.
Szerettél-e? Nem mondtad. Tudtam.
Szemedben megláttam magamat.
Sugározta rám az aranyat,
fürödni benne sosem untam.
Az ablakokban muskátli virít,
- pedig őszvéget mutat a naptár -
makacsul nyarat nevetve, amíg
a közeli fákon érződik már
átölel a rózsaillat
simogat a szellő
rám mosolyog fenn az égen
úszó bárányfelhő
csak te nem...
Zümm Ödön és Dong Olga
mihaszna darázsgyerekek,
repültek a dombok felé,
követve a sok zöld legyet.
Húsvét közeleg, gyerekek,
készítsünk sütit, kereket!
Lisztet, sót teszünk a tálba,
el is készül vacsorára.
Pitt-patt, gurul és pattog,
pöttyei fickándoznak,
jókedv simítja körül,
lábacskák ugrándoznak.
Ködszőttes lódent öltött ma a táj,
fázós-didergőn pislákol az ősz.
- Árnyalt képek, talányok a térben -
míg teheti, a lankán elidőz.