Pócsi Bianka
Már vagy fél esztendeje, hogy nem talállak.
A gondolataim mindig csak cikáznak,
Mit kellett volna másképp csinálnom,
De ebből már nincs esély kimásznom.
Közelséged, mint egy villámcsapás,
Minden bizonnyal egy hullámcsapás.
Meghökkentő voltál azon az éjszakán,
Egy év valamely évszakán.
Hallgatni annyi, mint csendben lenni,
S a gondolataiddal egymagad ellenni.
Gondoltam arra, hogy kiontom életem,
De nekem fájna, hogy már nem méregetlek.
Bárcsak tudnál még ölelni!
Nem pedig más karjában elveszni.
Boldog akarok lenni veled,
Csendben, halkan kettesben.
Kis lelkem esedezik egy ifjú kegyelemért,
Szívem vágyakozik az igaz szerelemért.
Ha bármit mondhatnék újra neked, csak az lenne,
Mindennél jobban szeretlek, bár megdöbbenne.
Nappalokat töltöttem szerelmembe`,
És éjszakákat fojtottam a rímes sorokba.
Számtalan költeményt írtam Neked,
Noha olvasni nem fogja a koldus sem.
Azon gondolkoztam,
Miként lehetne
Újra szerelmet vallani
Egy elhagyott igének.
Azt mondják, nem lehet egy olyan személyt szeretni, akit nem ismertünk,
De én ismertelek, vannak veled emlékeim,
De senki nem hisz nekem
Annyi, annyi kérdés hagyta el a számat.
Hogy vagy? Hogy aludtál? Minden rendben van?
De mégis miért?! Hisz most itt vagyunk,
Sakkot játszunk egymással.
A kérdés már csak az, a sakk-mattot ki adja?
Hogyan mondhatnám el, hogy mennyire szeretlek?
Kimondjam szavakkal, esetleg mutassam?
Aki kilenc hónapig hordott a szíve alatt,
Mindig velem volt, ha beteg voltam,
Nem hagyott egyedül a bajban,
Mindig gondoskodott rólam.
Roskad lelkem,
Hozzád esedezve kiált.
Csak egy röpke pillanatra.