Pődör György
A réten az ősz dérként már földet ér,
ködből kibújva a gyep még zöld, ledér,
és lustán nyújtózkodik a fák ága.
Teste a tömegben, de lelke árva,
félelméhez csak szorongás a habarcs.
Az adottság határait bejárta,
már agyban gyávul minden apró parancs.
Feleségemnek
Őszi ködbe tűnnek el a tegnapok,
hol összekacsint a már meg a még csak:
- Mit is akar bennem ez a két csélcsap?
Játszanék még, de új lapot nem kapok.
Aranytollú kismadár
gyönyörű-szép tájon
énekelte víg dalát,
sétálgatva ágon
felejtés
Lapul a fű, ázik a kert.
Lyukas mennyezet az égbolt.
Párás szemben könny a régvolt,
s villanás, amit visszanyert.
Az éggel ma összeégnek a mezők,
s a messzeség már csak egyetlen vonal.
Lángkatlan a nap, nincsen egy fonal
visszahozni a végtelenbe veszőt.
Nap a nyár csősze,
készül az őszre,
nézi, merre van felhő?
Párát terelget,
forró szerelmet
meg hűs árnyékba rejtő.
Hüpátia, az idézet nélküli legenda
Az ostoba halál mindig brutális,
a csőcselék ráadásul utál is,
mert nőként, aki csillagokat faggat,
gyanús, hiába gyönge, kedves alkat.
Szülőfalum templománál
A vén templomra ráomlik az este,
s árnyékból nő az angyaloknak teste,
Imakönyv bóbiskol az egyik padon,
mellette egy szemüveg törött-vakon.
Nincsen az a közel,
mely ne lenne távol,
ha soha nem ölel,
s nem is ad, csak vámol.
Kifejezni legszebb beszéd is kevés:
néha a szem sarkában egy röpke fény,
máskor egy kézszorítás, férfi-kemény,
vagy egy váratlan, de forró ölelés.
Fűszálakon ezüst harmat,
a tegnap, mint a füst hamvad.
Minden gondot álom űz el.
A ma kitörli a könnyet,
mosollyal ébredni könnyebb.
Új nap frissen lobbant tűzzel.