Pődör György
Egy petákot sem hoz, hiába írod.
Inkább fújj meg, ha mást nem, egy kis sípot!
Aki olvassa, talán meg is érti.
Kevés az idő: miértjét nem kérdi.
Lehet, hogy tényleg más ez a pillanat,
mintha lenne, mi felemel, kiragad.
A várakozásban boldogabb minden,
s a csöndben onnan lesz az, mi volt innen.
Apám karácsony előtt mindig ráért,
lopva, titkon ment az erdőre fáért.
Talán nem is ő hozta, az angyalok,
csupán hazasétált mosollyal s gyalog.
Évezredek figyelnek,
ott fent az örök ragyog.
Lenni kell egy kis jelnek.
ahogy ígérték dalok.
Apám emlékére
Valahogy még nem láttalak, Párizs.
Nem hívtál titkaidra, Szajna-part.
Elúszó álmokban benne volt az ár is,
s félt körömnyom, mit szajha mart.
Emlékeim tele hideg, méla hó,
és tejfehér a táj fel az Alpokig.
Egekbe nyúlva csak árnyéka kopik,
hol is lakhatna máshol a Télapó?
A bokrokon,
mint szobrokon,
kis jégcsap.
Még fókuszál
egy napsugár,
hisz csélcsap.
Az ősz is lassan megadja magát.
A fákon tarkára rongyolt kabát,
a hulló idő színtelen avar.
Akinek egyszer kulcsot ad a pillanat
anélkül, hogy valaki mondaná: - Kérek!
Akinek a nap vége mindig visszaad,
annak hazatalál lelkében az ének.
"Adjatok egy fix pontot, s kifordítom sarkaiból a világot!" (Archimédész)
Hazugság kis ajtaján tört be Róma,
békét ígért a halált hozó tóga.
Homokban csak a széttaposott körök,
az utolsó mondat mégis oly örök!
Sehol babér, csak korhadt fejfa, talán
betű és szám is volt rajta hajdanán.
Szóra nyílt száj helyett néma földrögök.
(versen a ma amúgy is csak fölröhög)
Az őszben vangoghi esték:
a fákról lefolyt a festék.
Lomha ködként terül a csend,
mert hallgat a lent és a fent.
A réten az ősz dérként már földet ér,
ködből kibújva a gyep még zöld, ledér,
és lustán nyújtózkodik a fák ága.
Teste a tömegben, de lelke árva,
félelméhez csak szorongás a habarcs.
Az adottság határait bejárta,
már agyban gyávul minden apró parancs.