Pődör György
Néha kételkedünk útban, irányban.
Lépéseinkhez nincs útjelző tábla.
Égre nézünk, ha baj, netán hiány van,
hitetlen is hirtelen csodát vár ma.
Vagyok kis földemen, amúgy gyalog,
velem ballag az idő, hű kutyám,
s talán valahol fenn az angyalok.
Egyszer átjutok lelkem tűfokán,
ahol felhők mennek, az ég marad.
A remény privát. A csend még szabad.
Évmilliókban minden kő rokon,
rajtuk Édenből lopott fénytörés.
Varázslat, mint hajnal a bokrokon:
föld és ég között oldás és kötés.
Szívemben dédelgetlek, Március
Szívemben dédelgetlek március,
akár a téli föld a lágy magot,
várva, hogy előbújj három színben,
ha megérzed, eljött a te Napod.
Nőnapi szonett
Akár a hegynek, kettős az oldala,
az egyik árnyékos, a másik napos,
lankáin szelídült patakok dala,
s kedvese fenyvese daloktól zajos.
a távol ma még színarany Babilon
de bárányfelhőn jön már a büntetés
s tűzben játszó üvegtenger az égbolt
Végtelentől kápráznak a csillagok.
Nem mérhető a közel, sem a távol.
Nincsen kezdet, sehol a vég, kis sarok.
Egyszervolt semmi örököt varázsol.
Régi fészkén két kis galamb,
el-elvagyunk, giling-galang,
turbékolva-tollászkodva,
szürke szárnyon nincs már pompa.
A ma völgy tegnapja, ősi óceán,
a múlt benne egymásra szórt kóceráj.
Jönnek és múlnak milliónyi évek,
sóhajnyi élet, és befed a réteg.
Csupán a sok apró véges ketyeg,
az űr nem bajlódik órazajjal.
Sopánkodnak homokóra-hegyek,
ha a múlás sörényükbe szabdal.
Csupán meg kell élni azt a másnapot,
mikor az ég ostyája hajnalt mutat,
és kiinni, mint szomjazó a kutat,
arany kelyhét, mit az idő rád hagyott.
Talán az emlék az oka,
hogy nincs bennem semmi fals hang.
Egyszer volt, s többé már soha,
hej, de szép még az a farsang!
kettőezerhúsz elején
Valahogy hinnem kellene abban,
hogy ez az év is biztosan enyém,
s csillagra szögelt idődarabban
csaljon, ahogy Kolumbuszt a remény.
Cseppek az örökből. Lassan iszom.
Ma vitorlám. Holnap Atlantiszom.
Mintha hatalma lenne az időnek,
múlnak napok, az újak meg kinőnek.
Tavallyá lesz a ma, petárda dörög,
és a magasban csillagzik az örök.