Pődör György
a Költészet Napja ürügyén
Legyél
első anyák ajkán,
amivel majd dajkál,
és simuljon veled
édes emlő-meleg,
kisded is kívánja,
nélküled így árva.
A bennünk élő stációk (XI.)
Az alkalomra mindig összegyűlnek
a csak látszatra adók s valódi jók.
Kezünket mosva engedünk a bűnnek,
vélve, feloldoznak könnyes stációk.
Nincs tökéletes út,
sem egyetlen, a biztos.
Nincs tiszta forrás sem,
ha álmod már piszkos.
Virágok nyílnak,
vállalva nyíltan,
szirmuk, ha tarka,
selymük, mint barka,
szívet-lelket melenget.
Ne kelj fel jajjal, ha itt van a hajnal,
örömed lelje minden ébredés.
Legyen tiéd dalban, ne unott zajban
álmodból átmentett reménykedés.
Darumadár egyszer régen
integetett fent az égen,
messzi-messze a fű zsenge,
tartsak vele, azt üzente.
Az ég ma üres vastraverz,
pár felhő csak, szakadt silány,
ereszek orra csapra vert,
lógó jégtakony a hiány.
Az egyik innen, a másik onnan,
húzzák egymást, hogy ki bírja jobban?
Amikor durvul a szó, meg a közbeszéd,
és őszintének lenni lassan önveszély,
lelkileg is elbizonytalanítanak,
a kaméleon-képpel kimondott szavak,
akkor vedd elő a félretett könyvedet,
olvasd a szépet, ne sajnáld a könnyeket!
Hó nélküli reggelen
ritkás köd szitál,
lenge szellő nesztelen
tavaszt imitál.
Nem válaszvonal, csupán csak egy dátum.
A tegnap sok kacatja ma még fétis,
hiába hazudik jobbat az ég is,
a számokban nincs semmiféle fátum.
Öreg szamár,
lóg az orra,
mulatozni
nem volt soha.
Bennünk a karácsony, a nekünk szóló,
szívünk a gyertya, lelkünk csillagszóró.
Kisded reményünk puha hóval födve,
mintha éjjel a három király jönne.
A kövek beszélnek
Genezis csigolyái a hegycsúcsok,
bennük van elég tartás és büszkeség,
felhősálat köt rájuk a szürke ég,
jelenük hideg gleccserként lecsurog.
Köd ül az ágon:
dércsipkés fátyol,
hódarát hullat a tél.
Fehérlő csendben
apró ág reccsen,
bagolyra pisszent a szél.