Pődör György
A pirop (rubin) legendája
Azúrkék égen még sok csillag tolong,
majd hajnalukra ég egy nagy rézkorong.
Álmod még ott ring lelked páholyában,
apró kis vágyakkal pihegve, lágyan.
Lám-lám, itt lógok a falon,
s drága-hű olvasóm, te légy,
ha úgy hozza az alkalom,
testemen szemtelen ne légy!
Gondolatok gyűjtés közben
Szemezünk: az idő meg én,
gubbasztva egy domb közepén.
Megálltak napok meg órák,
utat visszafele róják.
Odafentről igazi hőség árad,
hűsére csábít a selymes árnyék.
A reggeli gond is magába fárad,
csak röpke sóhajt piheg a szándék.
A földi létnek másutt párja nincsen.
Lehet, szférák zenéje volt a kotta,
amikor szeretetből megalkotta,
de nem játszotta meg az embert Isten.
Lassan elcsitulnak a dalok,
szél susog csak feddőn.
Az esti fénysugár keresi
hajnalát egy lejtőn.
Néha nézzél ki az ablakon,
vedd számba azt, amit megélsz,
mindazt látva, vagy félig vakon,
ne mondd, hogy nincsen benned félsz!
Májusra nyíló kis rózsa,
te vagy évezredek óta
a tavaszba ringó élet,
a remény is veled éled.
Időhordalék itt minden emlék.
A szép szétgurul, kavicsként kopik.
Édesanyám, te vagy nékem
szép csillagom fenn az égen.
Lehoználak, le a földre,
belebújnék édes ölbe.
A százéves Csonka Ernő festőművész tiszteletére
Csalfa a sors, ha a test csak egyre fárad,
míg a lélek a Szépből pingálna párat,
akvarellbe álmodott gyönyörű teret,
patakot, fát, ahogy simogatják szelek.
a Költészet Napja ürügyén
Legyél
első anyák ajkán,
amivel majd dajkál,
és simuljon veled
édes emlő-meleg,
kisded is kívánja,
nélküled így árva.
A bennünk élő stációk (XI.)
Az alkalomra mindig összegyűlnek
a csak látszatra adók s valódi jók.
Kezünket mosva engedünk a bűnnek,
vélve, feloldoznak könnyes stációk.
Nincs tökéletes út,
sem egyetlen, a biztos.
Nincs tiszta forrás sem,
ha álmod már piszkos.