Pődör György
Meghitt ősz is messze illan,
közelgő tél szele itt van,
néhány fürt szőlő még áldás,
fűszálon remeg a váltás.
Az ember elképzel egy szép jövőt,
hol önmagát is meglátná benne,
mintha az a remény tükre lenne,
egy másokért és érte működőt.
A gyermekkor emlékezete
Van, aki túl későn, más pedig korán,
de egy mindig a legjobb pillanatban:
az induláskor más nyom mindent latban,
és semmi nem mérhető az út porán.
Hiába csábítod magadhoz,
bárhogy is ragaszkodsz, ravaszkodsz,
mint a fog, kihull, ami kinő:
az örökbe fogadott idő!
Rég elengedtem a Napot.
Volt, hogy hittem, talán enyém.
Apró szögekként csillagok
hulltak a Tejút peremén.
Lehetne ősz a lelkem,
vagy didergő tél talán,
hitt teremtőre lelten,
csúszva a remény haván.
Mindenütt múlik minden mulandó,
rothad és romlik, ami romlandó,
Acélidegeket rágja rozsda,
ami éles, mára csupa csorba.
Folyton változik a holt hősök tábora,
néha-néha mítoszt kavar tán pora,
felkapnád a zászlót, azt vagy akkorát,
még eldadognád, hogy add tovább!
Fordított pohár az égbolt,
ráhullnak porszem csillagok.
Bogárként zümmög a régmúlt,
édent hazudnak illatok.
Indul a nap, akár az egyszeregy,
talán egy-két felhő még ingatag.
Hamvas szilvák kék égbe ringanak,
a hajnali pára is mennybe megy.
Örök Remény polcát festem zöldre.
Anyám szép hitét rakom legfelül.
A borostyánkő legendája
Szénült réteg védte. Tenger kimosta.
Kőbe zárt napfény. Hajdan ősi gyanta.
Vak az idő: oda a szép, a gyatra.
Nincs vátesz. A jelennek egy a sorsa.
Szomszédunkban a réten,
a réten,
nagy mozgás volt a héten,
a héten.
Rég kinőttem már a szép meséket,
többsincsek mára sehol nincsenek.
Az egyszervoltak hiánya éget,
hiába kutatom a kincseket.
A szóló szőlő régen elvadult,
s a mosolygó alma férgébe fúlt.