Pődör György
Csupán meg kell élni azt a másnapot,
mikor az ég ostyája hajnalt mutat,
és kiinni, mint szomjazó a kutat,
arany kelyhét, mit az idő rád hagyott.
Talán az emlék az oka,
hogy nincs bennem semmi fals hang.
Egyszer volt, s többé már soha,
hej, de szép még az a farsang!
kettőezerhúsz elején
Valahogy hinnem kellene abban,
hogy ez az év is biztosan enyém,
s csillagra szögelt idődarabban
csaljon, ahogy Kolumbuszt a remény.
Cseppek az örökből. Lassan iszom.
Ma vitorlám. Holnap Atlantiszom.
Mintha hatalma lenne az időnek,
múlnak napok, az újak meg kinőnek.
Tavallyá lesz a ma, petárda dörög,
és a magasban csillagzik az örök.
Apró szalmajászol, benn bájos kisded.
Ezüst csillaggal mennyből egy kis angyal.
Háromkirályok imitálnak kincset,
bárányos pásztorok jámbor vigasszal.
Csoda az idő tenyerén,
ragyog gyökértől az ágig,
szerelemben a te-meg-én
gyémánttá hevül, ha fázik.
Ikertestvérem, Miklós emlékére
Ott élsz bennem, egyszervolt iker-felem,
hol csönddé öleli emléked a tél.
Te vagy, ki némán biztatsz, lelkem, ha fél,
és hiányod havazzák hideg szelek.
A fákra fénylő hó szitál,
a rét palástja zúzmara,
a Hold árnya, mint Boldizsár,
kutatja, merre van haza?
Attól remek minden mese,
hogy nem igaz a fele se.
Ahogy mondják: - Lárifári,
nem mindenki a vén Háry!
Hős időkben így szólt az ének:
- Itt az életnek van ára!
Jattolni kell, ha nem is kérnek,
tekintve nem csak a mára.
Ahol az út véget érne,
a láthatónak kevese!
Rácsokat húz a képbe
a fák függőlegese.
Talán túl van, talán ideát,
honnét apám, anyám idelát:
az ígért menny, benne angyalok,
hol boldogan szólnak dallamok.
A rétek ma még zöld köpenyben,
s galambpár krúgat önfeledten.
Bólogat a vénhedt nyárfasor,
ágaik nyögnek, ha száll a por.
Nagyon te se áltasd magad,
bárkiből lehet már gipszjakab.
Elég csak egy példabeszéd,
s félsz, mint kinek veszik eszét.
Érezted már, hogy néha lakhatatlan
élted, s lassan eltűnik a délibáb?
Furcsa ez a hangulat. Lélek-katlan.
Fáj, mint nagy csatákban vesztett régi láb.