Pogány Adrienn
Éjjel mindenki alszik, a szél sem fúj,
Már a tenger is pihen, lenyugodott.
Este valami csupán énbennem dúl,
Aludni térni csak engem nem hagyott.
Te seb vagy nekem, egy seb,
Csontomig hatoló fájdalom.
Nagyobb vagy, mélyebb, mint egy zseb,
Megszűnni nem akarva fájsz nagyon.
Jöjjön már az a madársereg,
S hozza a Tavaszt is magával.
Tűnjön el a Tél a nem múló haragjával.
Nincs szárnyam és nem is repülök,
Fákon, bokron nem hegedülök,
Nem repülök, de bárhol megjelenek,
Ne feledd, az Úr itt csak Én lehetek.
Nincs szárnyad és mégis repülsz,
Fákon, bokrokon hegedülsz.
Ha nem repülsz, nem vagy sehol,
De mégiscsak vagy valahol.
Színes falevelek ékesítik a fát,
Mely ősszel leveti magáról ruháját.
Fák ágai között pislákol a Napfény,
Ablakból nézem, ez lenne a kis Remény?
Tele vágyakkal zokog a lelkem,
Nem tudom, meddig bírja még szívem,
Árulkodó szempár néz a tükörbe,
A percek robognak a Végtelenbe.
Vezettél engem, utat mutattál,
Mikor álmodtam, velem álmodtál.
Kiért élek és miért születtem?
Létezésem tán szükségtelen?
Mi dolgom ez igaztalan földön?
Lelkem, életem meddig lesz börtön?
Legyek én a szárnyad egy magányos szirten,
Lennék én a társad, ki melléd áll mindenben.
Tán` később, mit kihagynál, meg fogod bánni,
Merj már fel a kék egekig szállni!
Talán eltűnök hirtelen
S a szél is viszi bánatom,
Elpazaroltam Életem,
És most már nem is létezem.
Szeretlek minden nap egyre jobban,
Szívem Érted hevesebben dobban.
A szemed, a szád, az arcod,
Úgy érzem, Nélküled meghalok.
Mint a Fuvallat, úgy röppent hozzám A Vers,
Valami távoli idők kezdetétől
Hirtelen erős fuvallat hozta ide hozzám,
S letelepedve itt-ott, megfertőzve engem.