Pogány Adrienn
Kitekintek az ablakból, mélyen,
Meredten bámulom az eget.
Talán beszél hozzám a természet:
Fák ágai susognak fülemben
Itt várok egyedül az iszapos avaron,
Elsüllyedek a Magyar talajon.
Hirtelen rám tör az érzés,
Szeretlek-e? Nem kérdés!
Sokáig nem mondtam semmit... hallgatok...
Mikor megláttalak, újjászülettem,
Életem zord múltját elfeledtem.
Kinyílt előttem az Éden kapuja,
S Ő várt Rám: Szívemnek angyala.
Te adtál nekem reményt,
Melyből már csak por maradt.
Képzeletemben ölelgetsz, csókolgatsz,
Bármi lesz velünk, Te velem maradsz.
Szemem, mely könnytől ázik,
Rá gondolok, mert hiányzik.
Látom, s érzem, hogy nincs velem,
Rabjává tesz az érzelem.
Írok én mindenfélét,
Jer ide, nézzél csak szét.
Nem láttok semmi másat,
Kétségeket, s álmokat.
Valami hiányzik,
Nem tudom hol van,
Egyedül vagyok
Az egész világban.
Egyedül vagyok, távol mindenkitől,
Gyötör a magány, s félek minden érzéstől.
A szép életet nem lehet megvenni,
Mindennap valamiért meg kell küzdeni.
Játszottál velem, s még most is játszol
Nem értem miért vagy ilyen, miért vagy oly távol.
Ha eljő Karácsony este,
Nyugalom férkőzik
Az emberek szívébe,
Nem éreznek ők egyebet,
Csak meghitt szeretetet.
Szemed fénylő ragyogása
Megsúgja nekem, hogy szeret.
Bármit megtennék Neked,
Hogy bizonyítsam szerelmemet.