Pogány Géza
Lélekfaló démonait lassan elereszti a csend,
egy álom mélabús árnyéka ragaszkodva csüng.
A magány zord, lassú keringőjét járja bent,
mi, akár két levél az ágon, némán, úgy ülünk.
Egy napon majd megérti az ember:
Nem győzhet gőg, nem győzhet harag.
Az indulat elcsendesül, akár a tenger,
s hazatérnek mind, kik most csaponganak.
Oly ritkán mondhatom valakinek azt: Szeretem.
Érzelmeim vad viharában kicsi az én szerepem.
Akár egy tollpihe, melyet ide-oda sodor a szél,
csak remélni tudom azt, hogy egyszer célba ér.
Karácsonyra neked én csak azt kívánom,
legyen mindenki szívében annyi szeretet,
mint amennyire szeretlek téged kislányom.
Este, mikor majd becsukod fáradt szemedet
Mikor már kutyáit rám szabadította a csend,
nyálukat csurgató ebei húsomba martak.
Elmém ledobta ruháit s felborult a rend...
Lennék egy picit a te kis szíved vendége,
néhány röpke napra, néhány kósza estére.
Lennék egy picit oltalmazó szárnyaid védelmében,
nyugalmat találó kósza vándor, isten kegyelmében.
Mint egykor én melléd, mellém letelepszik,
csak bámul reám, izgágán, csendesen szuszog,
a zavaros ég ágyat bont, lassan belefekszik,
karcsú, pirkadó tájon lopakodó hajnal buzog.
Kinek a szeme múló könnyű... (József Attila emlékére)
...adtál nekünk, kik szeretünk!
Megnehezíted szerepünk.
Saját értékrendünkön mi eltöprengünk,
merre menjünk, ha már belekezdtünk,
lázas testünk, ölelkeztünk, nem figyeltünk,
mindent elvesztettünk míg itt hevertünk.
Nincs harc, csak kegyelem,
nincs búcsú, csak szerelem,
nincs bánat, nem engedem...
Édes mámorban úszó halk, kesergő dalok,
a fátyol lehullik, mondd, ki is vagyok,
s kivé leszek, mire elmúlik mind körülöttem?
Néztem, ahogyan húzza nagy, nehéz szekerét,
amiről az út szélén árulta ő a sült gesztenyét.
Arca gondterheltnek tűnt, mégis jól leplezi.
Gesztenyét egy százasért? Hangosan kérdezi...
Ezzel a kis mindennapos hamis játékkal,
valahogy mégis őszinte igaz szándékkal,
jól álcázott mosolyunkkal megjátszva
a boldog szeretőt mindig másnak látszva.
Ő szólt és minden zengett,
dördült a hangja bongott, csengett,
mind mély levegőt vett,
majd aztán csend lett.
Egy ember, ki két malomban hajtotta kerekét,
ki két felé húzatta megkopott öreg szekerét.
Kinek a megszokott, monoton furcsa rend,
már nem elég szép, már nem elég szent...