Póka László
Miközben kint hull a hó,
úgy megölelném a tavaszt
selymes szellő illatával,
minden madár énekével...
Nekem úgy élsz emlékemben
csillogó fénnyel szemedben,
halkan suttogó szavakkal
mindig a jót akartad.
De jó is lenne...
így hatvannégy évesen
öledbe ülhetnék
csak néhány percre.
Voltam vesztett-ember sokszor
éreztem szívölő bánatot,
dacoltam észérvek ellen
de mindig jött a fénylő hajnal
szerelemmel, hittel akarattal,
most hatvan felé végúton...
Hiszek a simogatásban,
ujjak-bizsergő
játékában
testet-elöntő
forróságban...
A második Karácsony
fiam,
szomorú
fekete
Karácsony,
most sem lehetek
veled,
játszani
a díszített
fa alatt.
Látod?
Arcomon az idő múlása,
barázdák váltanak utat
őszülő halántékom alatt,
mosolyom sem a régi
s szemem huncut...
Kint a vízesés nem dübörög már,
jeget hizlalt arcára a hajnali fagy.
Hóbundát hordanak a lombtalan fák,
sirályok sírnak búcsúztató szavakat.
Tartozom egy vádbeszéddel.
Régóta hordozom szívemben.
Amiért s ahogy itt hagytál
Februári-fagyos estén, pedig
az ajtón dörömbölt a tavasz.
Kerékbe tört szél ablakomhoz
fújta szemtelen teliképed,
kráter-szád halkan szólt:
A vakoknak látni kell
s ne hagyjátok elmerülni
a fuldoklót a vízben,
Damoklész kardja hulljon
a földre...
Véletlenül életet adtak
szerelem-öleléskor...
aztán kifizették a halálát.
Fürtös-hosszú hajad miatt
sokszor kislánynak néznek,
de te hatéves férfiúi
önérzetedben sértve...