Poloznik Dávid
Kutyák csaholása hallatszik,
Messze a határra hanyatlik,
Belenéz a szürkületbe,
Esti tompa zörejbe.
Félek,
Hogy elveszítlek,
A fél világ választ szét minket,
Tarlók, utak, földek, éles szirtek,
Nyújtsd a kezed,
Félek,
Nem érek addig,
Amíg a két karom téged bezár...
Ha hozna el a keleti szél,
Maradnál-e itt velem?
Világgá mennénk,
Mert semmink nincsen?
Egy Volgográdi Lányhoz
...Szempillantás volt a Nyár,
Mintha csak záróra lett volna,
Már mentem is vissza.
Mostanság nem hajt úgy
A vágy.
Beteg lett az élet, és engem már
Nem vár.
Mikor az életed eltörpülni látszik,
S a világ rád nehezedik...
Rigó, Rigó fütyül nekem egész nap
Pontosan az ajtóm előtt,
Rigó, Rigó, ki mellé ülsz s mondod,
A raktárba nem jut be a napsütés.
Bambulva néztem a kutyát,
Milyen gondtalan is valójában,
Irigyeltem a jó dolgát,
Ahogy lustán feküdt a bódéjában.
Köd simítja
A megfázott leveleket,
Erőtlenül dereng
A nap fakó, sárga fénye,
Így kacérkodik velem
A sírós ősz,
Vendégeskedik nálam
Rossz ebédre.
Hosszú abonyi éjszakákon
A nyarakra gondolok,
A tavaszi s őszi bálokon
Újra és újra elandalgok.
Elmúlt azóta egy nyár,
Elmúlt vele egy szerelem,
Messzire vonult, és én
Már maradtam.
Egy vírus margójára
Már elhagytam azokat,
Azokat a februári napokat,
Rég egyedül hagytam őket,
Mentem az Élettel tovább
Most alusznak végtelen mezők,
Beléjük ült a tejfehér köd,
Simogatják holdfény kísérte szellők,
Az ember elé emlékeket lök
Párás októberi hajnal volt,
Ballagtam a Zagyva-parton,
Emléket készítettem,
Nehogy messzire vigye
A múlt.