Poloznik Dávid
Reszketve vár a szívem
Itt e hajnali órán,
Elhalványult színem
Megakad a Halál torkán.
Érzem az ősz illatát,
Az udvarok tiszták,
Szépek az utcák,
Lassan csípős hideg jár.
Te talán ragyogni akarsz,
Én magamban fakulok,
Ragyogásod mástól megkapod,
Míg én a gonoszsággal alkudozok
Augusztus végén,
A forró nyárnak végén
A Föld kéklő egén
Itt vagyok én.
Valami halk nesz,
Valami roppanás,
Csak a szívem hullt darabokra.
Te nem vagy s nem is voltál...
Nem gondolok már Veled,
Semmi voltam, vagyok, leszek neked,
Észre sem vettél,
Mellettem mindig elmentél.
Úgy lennék most holdfény!
Sápadt, csöndes sötétség,
Idegenség, holt lét.
Ma láttam egy szál virágot,
Szépen feküdt az út közepén,
S egy szemetes mellette állott,
Ott volt eldobva az útnak szélén.
Ha már Te nem...
Ha nem fúj már a szél,
Nem hoz majd nekem semmit,
Nem tudom majd, hogy élsz,
Emléket hoz, csak ennyit, ennyit.
Nem bírta, gyenge szívem nem bírta,
Mikor már magától senki nem hívta,
Elment Ő, de elküldték,
Talán mögötte le is köpték.
Sosem értettem,
Pedig nem voltam éretlen...
Már szomorúan ébredek,
Már az őszt várom,
Bár a nyárral lézengek,
Csak a bánatot látom.
Akkor ünnep volt.
Lelkemben kis érzés égett,
Mi végül szívemet marta fel,
S belőlem egy darabot tépett.