Poloznik Dávid
Mint vándorló madár,
A nyárból elrepültem
Fagyos télbe már,
Régen eltűntem.
Úgy emlékeztet ez a forró május,
Nehéz év volt akkor,
Már egy éve mindennek,
Már vége mindennek.
Fagyott kezek, kisírt szemek,
Éjfélkor csomagolt táskák,
Hetekig itt voltak ezek,
Nem tudod, mit jelent a viszlát.
Volt lány
Ma megéreztem a hajad illatát,
Még emlékszem mindenre,
Milyen boldog délutánok voltak,
Milyen jó, hogy senki nem emlékszik rá,
Csak nekem volt túl szép,
Hogy igaz legyen, és az is,
Hogy velem megtörtént
Akkor és ott, csak velem.
Bolondít ez a csóktalan valóság...
Bolondít ez a csóktalan valóság,
Bántanak engem vad szelek,
Miért kínoz a mohóság,
Azt akarja tán`, rossz legyek?
Látod már odakint a telet?
Ködös, álmos tájat,
Reszkető reggelt
S a kopasz fákat.
Jó lennék én színésznek!
Nem mutatom érzéseimet,
Mi lennénk a néma színészek
Napról napra bolondabb vagy,
De boldogabb is,
Nem akarod látni a valóságot,
Nem bírod el.
Egy mag vagy,
Vagy kinősz vagy nem.
Pénzbe kerülsz Te is,
Mert magad is csak egy vagy!
...Most ilyen magányosan.
Mikor minden vágyad hazug,
S az álmaid, miket hajszolsz,
Beléd rúgnak.
Igyekszel magadban kárt tenni,
Ilyenkor valami más nyomja el
A fájdalmad, a fájdalmat.
Ki érdemli meg a csókomat?
Kiét érdemlem én meg?
Tőlem nem várják a boldogságot,
Tőlük én ugyan várhatom-e azt?