Poloznik Dávid
Járnék én más vidéken,
De ott sem volna könnyebb,
A szívem súlya
Mindenhol szárba szökken.
Mindig eljön ez a csoda,
Pillanata némán különleges,
Ébredésemkor találom,
Mindig megkeres.
Halvány már a napsugár,
Egy ideje már haldoklik,
Kopasz lett a határ,
Mardosó széltől fuldoklik.
Nem erős bennem az élet,
Nem sokat leheltek belém,
S tüzet se sokat kaptam,
Hogy ajkaim ajkadra tapasszam.
Valami jó nagyot kéne köpni!
Ki egyenest az ablakon.
Nem nézni, hol landol,
Esetleg kire talál.
Sokfelé jártam azóta,
Mióta nincs a boldogság,
Idegen, forró nyárban,
Készülődő őszben.
Nehogy azt hidd,
Hogy az iskola megedz,
Láttam szörnyű sorsokat,
S mellette ragyogókat.
Eltűnik az ősz,
S nekünk is mennünk kell,
Eltelik az év,
Fáj, hogy így veszünk el.
Deresedik minden,
Most hideg a tűz,
Kiviláglik, de hogy?
Csak új gondot fűz.
Reszketve vár a szívem
Itt e hajnali órán,
Elhalványult színem
Megakad a Halál torkán.
Érzem az ősz illatát,
Az udvarok tiszták,
Szépek az utcák,
Lassan csípős hideg jár.
Te talán ragyogni akarsz,
Én magamban fakulok,
Ragyogásod mástól megkapod,
Míg én a gonoszsággal alkudozok
Augusztus végén,
A forró nyárnak végén
A Föld kéklő egén
Itt vagyok én.
Valami halk nesz,
Valami roppanás,
Csak a szívem hullt darabokra.