Poloznik Dávid
Látod már odakint a telet?
Ködös, álmos tájat,
Reszkető reggelt
S a kopasz fákat.
Jó lennék én színésznek!
Nem mutatom érzéseimet,
Mi lennénk a néma színészek
Napról napra bolondabb vagy,
De boldogabb is,
Nem akarod látni a valóságot,
Nem bírod el.
Egy mag vagy,
Vagy kinősz vagy nem.
Pénzbe kerülsz Te is,
Mert magad is csak egy vagy!
...Most ilyen magányosan.
Mikor minden vágyad hazug,
S az álmaid, miket hajszolsz,
Beléd rúgnak.
Igyekszel magadban kárt tenni,
Ilyenkor valami más nyomja el
A fájdalmad, a fájdalmat.
Ki érdemli meg a csókomat?
Kiét érdemlem én meg?
Tőlem nem várják a boldogságot,
Tőlük én ugyan várhatom-e azt?
Segíts egy bátortalan szívnek...
Találj egy szívet, ha fáradt vagy,
Ha üres vagy egész nap,
Ha nem látod magát a holnapot,
S ha már utálsz is magad körül mindent.
Erősnek vágysz tűnni.
Belül már régen elestél,
Opcióid vannak az életre.
Szíved nyomva tartott billentyű.
Bele akarok harapni az alsó ajkadba,
S érezni, ahogy elmosolyodsz.
Újra lehull az első hó,
De te ismét elkomorodsz.
Toporzékolok itthon,
Italozni mennék én,
Ebből állok mostanság,
Ez lettem most én.
Hangtalanul világítanak
Gyönyörű gyöngyök,
Fedik fájdalmát a világnak.
Fehér fénygömbök.
Nélküled jön el egy ünnep,
Azt mondják, akkor szeretni kell.