Poloznik Dávid
Bambulva néztem a kutyát,
Milyen gondtalan is valójában,
Irigyeltem a jó dolgát,
Ahogy lustán feküdt a bódéjában.
Köd simítja
A megfázott leveleket,
Erőtlenül dereng
A nap fakó, sárga fénye,
Így kacérkodik velem
A sírós ősz,
Vendégeskedik nálam
Rossz ebédre.
Hosszú abonyi éjszakákon
A nyarakra gondolok,
A tavaszi s őszi bálokon
Újra és újra elandalgok.
Elmúlt azóta egy nyár,
Elmúlt vele egy szerelem,
Messzire vonult, és én
Már maradtam.
Egy vírus margójára
Már elhagytam azokat,
Azokat a februári napokat,
Rég egyedül hagytam őket,
Mentem az Élettel tovább
Most alusznak végtelen mezők,
Beléjük ült a tejfehér köd,
Simogatják holdfény kísérte szellők,
Az ember elé emlékeket lök
Párás októberi hajnal volt,
Ballagtam a Zagyva-parton,
Emléket készítettem,
Nehogy messzire vigye
A múlt.
Ezüst éjszaka
Pislog rám álmosan,
Szobámba benéz,
Lát engem,
Én kifelé bambulok,
Bele az éjbe,
A szürke, ezüst éjbe,
Kutyák csaholnak...
Hajnali vonat zakatol,
Fél kettő elmúlt már,
Még most is zúg valahol,
Messzi, sötét mezőkön jár.
Zörög már a fakuló lomb
A szembe ház előtt,
Lassan belepi az utat
Halott leveleivel.
Futnak el tőlem a napok,
Másokhoz lassan futnak,
De vidámabban, boldogabban,
Tőlem sebesen, szomorúbban.
Elszökik a nyár,
Fái még erősek, zöldek,
Lassan halnak csak meg,
Az emléküket is elfeledik.
Megérintett az ősz szele,
Ahogy reggel beleremegtem
A nyár múló, hűvös szellőjébe,
Éreztem hogy távozik lassan,
Elhagy minket a megszokott,
Tengerkék ég boltozatáról,
Ahol a nyáron át annyit
Melegített és melengetett...
Mi is lenne, ha jönnél?
Hozzám izzadva és dideregve,
És ha úgy lennél,
Mikor jönnél?