Poloznik Dávid
Bámulom a fehér falat,
Vakság jut róla eszembe,
Mert az vagyok, csak a vágytól,
De koszos ez a fal szememben
Ez a nap törött szívemnek kínzás,
Minden perce egyre szörnyű,
Bágyadt vagyok, lelkem szerelmet kíván,
Enélkül vagyok itt magamban, s nem könnyű
Álarcom kívülről kedves,
Bölcs, de jól illedelmes,
Megértem a másikat, annak baját,
Kicsit törődöm is vele, simítom haját
Nehéz időket megéltem,
Ezek hozzám néha még betérnek,
Mint szakadt koldusok jönnek,
S csúnyán arcomba köpnek
Azok a forró, nyári éjszakák,
Kissé nosztalgikus félhomály,
Már vágytam rád azoknak hajnalán,
De csak reggeli fény érte orcám
Mi az a szerelem?
Talán a másik vágyása?
Vagy amit mindig keresek,
S megtalálom, de bánatban?
Valaki akkor szólt nekem,
Jobban vigyázhattam volna,
De nem hallgattam, és úgy tettem,
Megtudtad, mit vágyok, mi húzna
Furcsa jellememen mélázok,
Voltak benne jók, tréfások,
De ezek elmúltak nemrég,
Fejemben nincs más, csak setétség.
Megvolt ezen év is úgy, ahogy,
Bánat, öröm keveréke valahogy,
Sok nevetés, ámbár könny nálam nem sok,
Azt már amúgy sem akarok
Meghalt a Föld, s vele én is,
Csendes hó hull a fagyott földre,
S rád gondolok mégis,
Csak fagyott minden, nem megyek érted ölre
Múló napsütés éri szobában arcom,
Megsimogat, és tőle ugyanazt hallom,
Elmúlás... susogja ide fülembe,
Egy lány jut róla eszembe...
Szelíden jár a Nap manapság,
Csúnyának mondani ezt igazán badarság,
Vörös és barna levelek válnak fáiktól,
Jön majd értük a tél, ki elfújja őket házaiktól
Páratlan legény képe savanyú,
Nincs melléje leány, mily fanyarú!
Rosszat sejtet az, kinek mátkája nincsen,
Magános halál lesz érte majdan érdem
Kedves napok ezek,
Rád gondolva telnek,
Szende bizonytalanság közepette
Születnek e sorok körülötte.
Sárga levelek ölelik a Föld fagyos testét,
Itt van már az ősz, ki növeszti termetét,
Korán kormosul az ég ilyenkor,
Késve úszik fel a hajnali fény kikeletkor...