Polster Ildikó Mária
Börtön itt a létem,
s oly szegényes-édes
mind, ki énköröttem
lengne boldogan.
Érzem még? Vagy már lassan pusztulok,
míg nézem hosszan a sok csillagot?
Érzem az estét, a reggeleket,
szeretem egyszer megszült életemet,
mint tiszta tónak hűs csöndjét itt belül,
mi holdas nyári éjeken felhevül?
Jöjj, szeretetnek Lelke
a nagy magasságból,
hulljon ránk a Nap tüze
szentnek kosarából.
Anyám beteg, felette
egy sötét angyal kopog,
egész nap üti-veri
a koldus-ablakot.
Kék tüzes égre
fodroz a felhő,
parlagifű közt
kék nefelejcs nő,
mézes akácban
turbolyaernyő,
illata ánizs,
szórja a szellő.
Apró rügyekben most születnek újra
jövő remények friss hajtásai,
és a földön még a tavalyi lombnak
barnára ázott maradékai...
Vártalak, ó, zendülj fel, hős dallam: tavaszunk; te
nemzeti érzés rózsája, szabad kikelet;
égre kitűzött zászló, ifjúság szele; ó, te...
Kora tavasz, kamaszgyerek,
esőt fütyül, meghentereg,
csírát növeszt, apró rügyet,
állán serkent pelyhes füvet.
Elérhetetlen nekem a boldogság,
és vágyakoztam éppen eleget.
Hányszor megfújtam a varázsfuvolát,
mégsem hozott jót, könnyebb éveket.
Talán ezért lett szívem ilyen beteg,
fáradt, vérszegény, csendes, reszketeg.
Isten hozott szép múlt, régi, nagy vágyak!
A szürkületben alig-alig látlak.
Egykor Nap szárnyai nyárban a hévnek,
hova lettetek színei a fénynek?
Valahol egy szív orgonál
kedves zsoltárok dallamán,
olyan ez,
mintha majd örök...
Hallgatom és megörülök.
Sírni ma nem tudok. Élve, égve,
vízre feküdve csak álmodozok,
itt vagyok, itt vagyok élve, félve,
fekszem folyó csendes vizére.
Látja, néz a semmi, nem érzi senki.
Nincs ma itt az angyal...
Föld az ég ma, tompa,
fekete nap,
nyom, nehéz a reggel,
kizakatol.