Polster Ildikó Mária
Levél Magyarországról ez új esztendőben
Fagyott az éjjel, szürke homály borong,
a sár: beton-héj, kő-merev; itt felénk
beállt a béna némaság, mint
hű temetők hideg áldomása.
Hull a hó a Fényes éjben;
lelke nesztelen figyel -
mintha Angyalország jönne
messziről a földre el.
Mint
kis gyöngyök a héj felett,
cseppenni a mély felett.
Mint
hold lánya a tó felett,
táncolni az éj felett.
Szerethetnénk, így is szerethetnénk;
életet vesztve és elveszve,
hiábavalón még ideérve,
árnyak karjában megbékélve.
Érzem még? Vagy már lassan pusztulok,
míg nézem hosszan a sok csillagot?
Érzem az estét, a reggeleket,
szeretem egyszer megszült életemet,
mint tiszta tónak hűs csöndjét itt belül,
mi holdas nyári éjeken felhevül?
Kék tüzes égre
fodroz a felhő,
parlagifű közt
kék nefelejcs nő,
mézes akácban
turbolyaernyő,
illata ánizs,
szórja a szellő.
Kora tavasz, kamaszgyerek,
esőt fütyül, meghentereg,
csírát növeszt, apró rügyet,
állán serkent pelyhes füvet.
Isten hozott szép múlt, régi, nagy vágyak!
A szürkületben alig-alig látlak.
Egykor Nap szárnyai nyárban a hévnek,
hova lettetek színei a fénynek?
Sírni ma nem tudok. Élve, égve,
vízre feküdve csak álmodozok,
itt vagyok, itt vagyok élve, félve,
fekszem folyó csendes vizére.
Látja, néz a semmi, nem érzi senki.
Lassú álmokat visz a hang,
hullámon cseng-bong a harang,
árnyak tompa dallama búg.