Polster Ildikó Mária
Álmodhatnék szép virágot,
illatozó ifjúságot,
festhetnék ábrándszíneket,
de nem ámítom szívemet.
Már az álom is sötét.
Felejtsd el a szép mesét!
Üldöződ van, üldözött.
Mind nélküled esküdött.
Isten egyik
szeme a Nap,
szeretettel
megsimogat,
beragyogja
a világot,
teremti a
boldogságot.
Könnyek hullnak
a végtelenbe,
a földbe olvadnak
elfeledve,
lélek születik
a fénybe,
eltűnik a
sötétségbe...
Szerethetnénk, így is szerethetnénk;
életet vesztve és elveszve,
hiábavalón még ideérve,
árnyak karjában megbékélve.
Az árnyam az éjre hágott,
megfesti a holdvilágot,
keserűm a vízre hányom,
gonoszokra hull az átkom.
Érzem még? Vagy már lassan pusztulok,
míg nézem hosszan a sok csillagot?
Érzem az estét, a reggeleket,
szeretem egyszer megszült életemet,
mint tiszta tónak hűs csöndjét itt belül,
mi holdas nyári éjeken felhevül?
Jöjj, szeretetnek Lelke
a nagy magasságból,
hulljon ránk a Nap tüze
szentnek kosarából.
Anyám beteg, felette
egy sötét angyal kopog,
egész nap üti-veri
a koldus-ablakot.
Kék tüzes égre
fodroz a felhő,
parlagifű közt
kék nefelejcs nő,
mézes akácban
turbolyaernyő,
illata ánizs,
szórja a szellő.
Apró rügyekben most születnek újra
jövő remények friss hajtásai,
és a földön még a tavalyi lombnak
barnára ázott maradékai...
Vártalak, ó, zendülj fel, hős dallam: tavaszunk; te
nemzeti érzés rózsája, szabad kikelet;
égre kitűzött zászló, ifjúság szele; ó, te...
Kora tavasz, kamaszgyerek,
esőt fütyül, meghentereg,
csírát növeszt, apró rügyet,
állán serkent pelyhes füvet.