Purzsás Attila
Kósza pillantás az élet,
távolba néző szemek...
Gyötrelmes szavak, vad képek,
fázó, remegő kezek...
Metsző őszi szél susog sírok között,
Pislák fényeknél búsulnak az esték.
Borús ég alatt feldereng sok emlék,
Mi az itt nyugvókhoz annyira kötött.
Anyák napjára
Nincsenek arra szavak,
hogy téged kellőképpen méltassanak!
Szótlan állok virággal kezembe`,
s nem tudom, alkalmas mi lenne,
hogy kifejezzem, mennyire szeretlek!
Az idő húrjait pengetem...
Oly feszesre hangoltam,
hogy néha rám tör a félsz,
egyszer elpattan, elenyész
minden, mit féltek:
a szeretet, törődés, az élet...
Köszöntöm az összes kedves-csodás hölgyeményt,
kik a férfiszívnek mindig nyújtanak reményt!
Reggel
Ébredő reggelen
bíborfelhő vonul csendesen,
s belefolyva az ég kékjébe,
szellő szárnyán megpihen.
Esteledik már
kormos égen
mint millió kecses madár
sorakoznak csillagok
pislák fények alatt ballagok
most a hold sem ragyog oly fényesen
s az utcai lámpák alatt
a kopott köveken elterül az éj...
Már tavaszi illatok lógnak a fák ágain,
tarka-barka színekkel lett teli a világ.
Már langy szellő simogatja végig hajszálaim,
s a kertem fáin kivirult a barackvirág.
Kopár faágon ül egy csapzott kis veréb,
a madáretetőt kerülte még elébb,
de látva, hogy ott már nem találhat magot,
a fán didergett, és már majd odafagyott.
Merengve nézem fáradt-szép arcodat,
sejtelmes mosolyod, s a gyötrő ráncokat
mit arcodra vésett a rohanó idő, de mégis,
szemeidből csak úgy sugárzik az erő.
Borongós, mélysötét most az ég,
rám szakad a komor szürkeség.
Metsző szél csípi az arcomat,
susogva jéghideg csókot ad.
Oly komor és fáradt ez a reggel,
ködfátylat terít rám a szürke ég.
Pislák fények szöknek szemem sarkába,
álmodnám tovább az álmaimat még.
Rettegsz az élettől, félelemmel tölt el, hogy egyszer eljő a halál,
de bármily kerülőutat választasz, a sorsod mindenütt megtalál.
Veszettül rohannak az évek, rég túljutottál életed hajnalán.
Útravalód egy üres hátizsák, útitársad a kéretlen magány.
Az idő jó szobrászként
vési testemre ráncaim,
itt egy vonás, ott kettő,
évgyűrűkként tekergő
kusza vonalak.
Csillagok halovány fénye
szegélyzi csak az égboltot.
Csendesen csorog rám az éj sötétje,
s halotti lepelként terülve a tájra
magába zárja a múlt napot.