Putterer Magdolna Léna
Különös ismeretlen közelít
óvatosan, mint préda felé kúszó
kígyó; - mivel anonim, felbőszít
furcsa fénye, s a Föld bolygón átcsúszó
Románcot, tiszteletet akartok,
Megértést, megbecsülést, törődést?
Mily csodás lenne a mai világ,
Ha minden ember, mint rég, úgy élne.
Légy erős, kit a vihar könnyedén
odébb nem taszíthat, mint ahogy ősszel,
vad szél által a fáról letépett
levelet; - Erőtlenül elveszel!
A tavaszi nap ma kegyes hozzám;
Kéklő, égi tenger, mint arany, ragyog,
ajtóm kitárom, útnak indulok,
lépdelek, árkon-bokron átsurranok
Kölyökkoromban a hamvas fűben
hanyatt fekve néztem a kéklő égi
tengeren lomhán úszó nyár-végi
felhőket, melyek lebegtek derűsen
A mában
még megtehetem:
Íriszemmel végigpásztázom
e haláltusáját vívó tájat,
hol a hófehér hólepel
pironkodva burkolja be a régmúltnak,
a jelennek nagy szégyenét,
a töméntelen mennyiségű emberi...
Én nagyon szeretek repülni, szárnyalni,
de a földrengés óta rájöttem,
lélekszárnyaimmal csak nyugodt,
békés környezetben élve...
Hír, mint a keselyű, felröppenve szállt tova,
visítozva, vadul a szárnyait csapdosva,
hangja hátborzongató, félelmet keltett,
amitől e Föld szinte beleremegett.
Idegek, mint a húr, úgy feszülnek.
Az elméket falja fel a féktelen
félelem, amit a test rejteget, nem
stabil a lét, ha emberek félnek.
Magamra maradtam a magánnyal,
tudatosan járom e vad vidéket,
hol a két lábam remegve lép egyet
véletlen vagy elhatározással.
Ember! Szívod magadba mérgeid,
mely az önzésednek a szerzeménye,
vétkedtől váltál e Földnek torz lénye,
önmagad ellensége, tetteid
- "Barátom! Az élet kegyetlen!
A Végzet, mint hóhér, engem
vesszőjével vadul csapdos!"
- Ó, a sors olykor könyörtelen!
Valentin-napra
Melynek fénye a szívemben,
lelkemben ragyog a legszebben.
Érzelemtől csillog lényem,
akár a napfénytől a felleg.
Szemeim az égi tengert pásztázzák,
hol gyászos felhőcsónakok ringnak
a nem éppen szelídnek, ártatlannak
tűnő tajtékzó hullámok hátán.