Racskó Gergő
Magányos dalköntösbe bújik az éjszaka,
Tél van. A magány komor, bús, átkozott évszaka.
Magányos párnák közt magányban ébredek,
Magányra egyedül nincsenek képletek.
Hiányzik karod
apró rezzenése,
Hiányzik hajad
szőke libbenése.
Aranyló mezőkön jártam az éjjel
Arcomon mosoly míg arcodon vészjel
Borítékba bezárt énemen már bélyeg
Szőkeszín szerelmem szeretlek míg élek
Sötétkék árnyak csattognak halkan,
De észre sem veszed már a városi zajban,
Kuporogsz, rándulsz, félted az életed,
Hiszen téged bántanak, mert nem érdemled.
Indul ez a nap is úgy, mint minden más,
S kezdődik újra a mély bizakodás
Meglátni az arcát és gyönyörű mosolyát,
Remélni, csak remélni egy apró változást
Szemeim olyanok mint egy telített felhő
Nem várom bár tudom hogy nem soká eljő
Addig a fejemben tobzódik az emlék
Hogy elveszítem őt és győznek a gyengék
Elindulni onnan, ahol véget ér az út,
Feljebb jutni akkor, mikor mögötted a csúcs,
Elérni azt, amiről tudod, hogy nincs,
Ez itt a fontos, hiszen a lényeg a kincs.