Rácz Sándor
Későn állt meg az élet,
elvegyülten vesztegel, kitagadtan,
s a korok vállain evett,
szúrva homályos, tompa öntudattal.
Aranyszemek, benne szépség él,
éj hajszálak, rajta éled a nyár,
akár az illatát ontó,
díszített tünemény,
s gyönyörű tündérvirág.
Szépséged ismerem, egynyári fénysugár,
oson havas felhő, télen nem nő virág,
bábuként lógattál illatod tavába,
gyönyörűség voltál, ma már csak homály vagy.
Látom a szíved, búval telt,
gyere, ülj le
ide mellém!
Mondd hát, mi
bánt annyira,
meghallgatlak,
csak mesélj!
Énekelném szerenádom,
szólna az, de nem hallanád,
ablakodban kihunyt a fény,
üres szemmel
megtagadnád.
Mint lélek, mely
pokolba tévedt,
sivár sorsként
kegyetlen éget,
télbe hajló
hónapok ága,
enyhülést kiált.
Mily szerény az ősz,
s varjúfürtök csüngnek
ágain, avarszőnyeg
felett dobolna az
eső, hűvösbe
forduló óidők,
csenevész bokroknak
üzen hangtalan...
Sápadt a hold arca ma,
tóra kacsint álmatag,
fényudvara pilláján
kráter nyújtózik félve,
s a bágyadt alkonyat
kérkedik feléje.
Hideg volt, eső szakadt,
álltunk az esernyő alatt,
s vártam a napot, hogy
lássalak.
Láttalak!
Valódi világ mélyén
csak öreg bolygó árnya moccan,
a tarka kuszaságból
tép képet, mi álommá olvad.
Igaz, a gyengét eldobják,
s emelkedve járja a tévutat,
de körbe-körbe, farkába
harap a kígyó mérgesen és újra...
Megállt idő nyugalmával hajlatod alatt állok,
magamra venném sokszínű nagykabátod,
örömódát énekelnék, s újra élne szárnyam,
ha átölelném dús keblű fénykoronádat.
Kérlek, nevess még, hisz szívem akkor vidám,
s űzd el hűvös őszi hajnal álmos zaját,
elosont már a nyár, nem tudni, hogy miért,
csak szellő lengedez, egy kicsit maradj még!