Rácz Sándor
Cirip-cirip, szól a nóta,
tücsök húzta dallam, strófa,
zenekarban nádhegedű,
pázsit járta pezsgő derű.
A világ reám vár, ébred a nap,
vitorlát bontok, s belé szél szalad,
hiába óvott féltő karod engem,
indulnom kell, mert rám köszön a reggel.
Valamit kapok,
gyászhuszárok gyűlölet-csokra,
állok merengve tétován,
szeretetem eltiporja.
Az esthomály legutolsó lakodalmán
Szép ruhát öltök magamra, s
vendég leszek.
Az esthomály legutolsó lakodalmán
dobszóra táncolok a csillagok raján.
Fajtám sorsa úttalan utak,
s bágyadtan néz a kikelet,
a bőröm égő felszínén
hideg verejték sistereg.
Lehullt odafentről az éj,
karomban álmod útra kél,
pillangócskák között járod a táncod,
harmatok cseppjeiből fonsz nyakláncot.
Fürtjeid a szélben vad ménesként vágtat,
széthinted szépséged hetedhét határnak,
igéző tekintet légóceánt színez,
fellobban a tavasz s madárka csivitel.
Vágyaim tajtékai festettek
glóriát izzadt
homlokomra,
és arcom aszott gödrei
zúgták e sorokat
magamnak,
s rettegtem,
rettegtem hévvel.
Elhagyott színház,
molyrágta kellékek gyászában pihen,
bársonyszékek s ujjnyi vastag por,
nem hallani mást, csak
a síró gramofont.
Szó, mi lassan évülne már,
odva bélelt száraz bársony,
toll kapkod betűre lelve,
nehéz csendben inog szájon.
Nem maradtál itt,
s fényévnyi távolsággal sújtottál,
álltam a parton,
csak néztem a horizontot árván.