Radnai István
a nőket már nem ismerem
az utca csendes nincs tömeg
és szembe már nem jön velem
nem vakkant rám kényes öleb
aranyló ma az őszi fény
ha szürke is a karantén`y
ha meggyötör magány és kín
nem látogat ma csak a rím
csendes várakozást az eljövetelre
de hol van a béke és van-e jászol
űz a kor angyal se talál meg
pórul járt pásztorok kialudt csillag
hátha még néha meglep a tavasz
kihajtó rügyeim görbe ágaim
madarak lepik el de ugyanaz
a dal többé ahol a csend ágya ring
szörnyszülöttek éjszakája
a madarak gunnyasztanak
az angyalok eltévednek
valaki kaput nyit a télnek
zizeg az ablakpárkány
csendes eső szitál
az ősz halk neszei
augusztust jelez
üveg mögött kis réz-virágban ül
a lámpabél füstje alig s örül
kire vetődik halovány sárgán
jaj kiásott agyag alatt túl a márgán
Egykori prófécia szeptember végén
"Ki irgalmas volt hozzám ecettel vendégelt meg
És részeg zsoldosokként röhögtek rám az elvek
A költők jobbra-balra más-más bitón feszültek"
kerek egész a kő a jégbe zárt anyag
tűzbe égett molekula örök a fagy...
téli napsütés
fáradt pamacsok ülnek fent
felhők a szelíd kékben
semmi nem fenyeget
a fagyról elfeledkezünk
széttárjuk a kabátot
"Lépésről lépésre hozzászoktatom magam.
A napnyugtát többé nem látom, azt látni fogja
már az a néhány fűszál és virág,
melyeket én táplálni fogok."
ferde tornyáról távol leng a tájkép
kitárt szárnyon takarja vak árnyék
tömör felhők komor hadsorokban
dörgés vihar és cakkos mennykő robban...
ha égi bálba hív a párom
táncol a lába s külön a teste
míg a felezett holdat lesve
lentről vagy fentről várom
hommage
vak volt a város szennyes szürke
csak az objektív pislogott sunyin
a hajnal mocskát söpörni még erőtlen
egy fényképem alá
nagy fákon csicsereg
a madárgyerek sereg
nagy fára nem megyek