Radnóti Attila Endre
Csendesen pislákol. A fényét még gyűjti.
A nap erőtlenül az éjszakát űzi.
Bujkáló felhők közt megvillan sugara,
amik gyűrt dunnaként sétálnak alatta.
Elbújt a nap, már nem nevet,
felgyűltek a fekete fellegek.
Ébredő orkán erre jár,
összedől a remegő kártyavár.
Csendes nyugalomba merül a táj,
sehol nem hallik` éneklő madár.
Sötét köntösét magára vette,
fényét a napnak feketén fedte.
Ősze szomorkás búcsúzót intett,
vidám szavaim` elvitte mindet.
Sajgó fejjel ébredek, az éjjel meggyötört egy rémálom.
- Vajon hol lehetsz most, Kedves, mit csinálsz? - Most ezen mélázom.
- Este miért nem láttalak? Vártalak! - Gyötör ez az érzés....
Ledobta szép ruháit lassan magáról.
Feledtem mindent a szomorú magányról.
Levettem minden gyötrő gondot magamról,
amik hallatják magukat a magasból.
Valami fáj itt legbelül.
Tán még a Nap is elkerül...
Légzem`. Tisztátlan levegő.
Bűzölgő füstje lebegő.
"Fiammal beszélgetve"
Gyermekként csodáltam még ezt a világot,
a gyönyörű tereket és a virágot.
Szelíd bokrok között napestig bujkáltam,
vagy szalmabálákra vidáman ugráltam.
Egy borús, hideg őszi hajnalon
felrázott álmomból az angyalom.
Zavaromban magamhoz se tértem,
és bevallom, egy kicsikét féltem.
Sokéves mohalepte kődarabok mállnak,
szomorún, és csendben az őszi ködben várnak.
Itt-ott gyomok takarnak az égnek meredve
hantot, mik ujjnyi szennyel valának lefedve,
máshol márványok állnak fölibé eredve,
századok romjai közt mutatják a mának:
Itt nyugodnak eleink, mára porrá váltak.
Búzakék az Ég alja, és alig látni felhőt,
lágy szellő simogatja a rétet és az erdőt.
Megfáradt munkások éppen hazafelé járnak.
Már alkonyodik, de még élte van a Világnak.
Miért legyek jó, ha közben mások nem jók velem?
Ha jó akarok lenni, csak keserűség terem.
Talán van még hátra pár nyomorúságos telem.
Talán vár már a kiásott hideg, komor verem.