Radványi Nelli
Lassan véget ért egy út,
s tegnapból emlékké válsz,
könnyeimmel küszködve bízom,
hogy békére találsz.
Lassan egy néma perc jött,
s könny csordult arcomon,
meredten nézve a távolba;
itt hagyott egy fázó alkonyon.
Talán elhittem, hogy az
élet útvesztőit járva,
engem is elragad az érzés,
és nem lesz majd, mi bánthat.
Ma fájnak a könnyek, és
eltűnik lelkünkről a mosoly,
a temetőbe lépve érezzük,
ma minden bús és komor.
Néma szavak ölelnek át
egy sötét alkonyon,
bánatomban elhajózva
rég nem járt utakon.
Mások lettünk az alkonyattal,
és más lett az élet,
halkan éled a pillanat,
és összeérnek a rezdülések.
Megzuhant lelkek táncai,
de miért szól ez a dal,
hiába hívtam az éjjelt,
mindig ugyanúgy felkavart.
Üres a lelkem, de testem
kíván, olyan, mint egy álom,
hiábavaló minden érzés
a kifakult láthatáron.
Nézd ahogy az égen suhan
s szabad szárnyán tova száll,
olyan édes ez az álom,
mint egy kicsiny szalmaszál.
Még néha vágyom érintésedet
de az éj fátyla már eltakar,
gondolatimat hozzád küldöm
hogy jöjj el kedves, jöjj hamar.
Ártatlan szemekkel néz
a hajnal, hűvössé vált az élet,
zordan nevető éjszakában
kifakulva játszanak a fények.
Lámpák alatt sétál az éj
csendesen, szótlan lépeget,
lehunyja fáradt vöröslő szemét
s elszorítja az örök félelmet.
Árnyhűs rejtelem a fény
hangja halkan szökött a mába,
a földön üveg heverész
és porban fekszik a bánat.
Csöndes halk
csobogással
érkezett
szelíd volt mégis biztatott,
szótlanul reszkető
némaságban
fölragyogtak a csillagok.