Rákos Loránt
Küzdöttem, de minden csak elveszett,
Kevés öröm, betegség és sok láz;
Az élet magától is elvetett,
S az Isten előtt mindig megaláz.
Már semmi sem lesz olyan, mint régen,
de sose feledjük el, milyen volt!
Mily hallgatag könnyek záporában
Dúlt végig e holtak táborában
A gyalázat, s nyomában a gyász
Elmélyedett érzéseket tépáz.
Szerettemet gyászolni jöttem én
A minapon e keserű földre,
Hogy elbolyongva csodás emlékén
Koszorút tegyek egy kedves hölgyre.
Ki tudja, kit takarhat e nyirkos halom?
Kit őriz itt e lehulló őszi falomb?
Van-e még szülőd, aki bölcsőd ringatta?
Kinek könnyét hamar sírfölded itatta.
Arad felől fúj a szél hidegen...
komor szívek felé, drága áron,
hogy odanézzen testvér s idegen,
ahol hőssé vált a tizenhárom...
Kik tündökölve mosolyogtak ránk,
s azt hittük, hogy mindig velünk lesznek,
de beléjük mart az a rút fullánk...
ők azok, akik előrementek...
Hidd el, van a mezőn bőven virág
- mint az égen is csillag, milliárd -
s ha a szenderűn egy el is múlik,
kikeletkor majd újra kibújik.
Hideg van, s nyomasztó szorítással
hirtelen ránk szakadt az éjszaka,
s az összeroskadt fénytelenségben
egy ember sírt... haldoklott egymaga...
Hadd vigyem a keresztet, hogy kinek
tövis-fejék díszíti homlokát,
meglásson engem is a tömegben...
Engedjétek meg nekem, katonák!
Jó lenne már mindenen túl lenni,
egy elszáradt fűszálban felesni,
mit nem tüntetett ki soha szirom,
csak úgy elszáradt, mint az őszi lomb...
Hogyha egyszer olyan nagy lehetnék,
hogy lépkedhetnék a hegyek csúcsán,
átugranám a könnyek tengerét
s ülnék a csillagok koszorúján...
Én nem ilyennek álmodtam ezt az
életet, mikor még gyerek voltam,
mikor még zsenge áhítattal a
torkomat igaz szóra hangoltam...
Egy régen letűnt üstökös kihűlt
lángolása kráterének hittem
azt a füstölgő, rögös mélységet,
melyet én életemnek neveztem.
Talán nincs semmim, amivel ebben
a roppant térben elétek álljak,
eldúdolván nektek az örömöt,
hogy szívetek ne nyomja a bánat...