Ramasz András
Sok ezer szó
hagyta már el ajkam,
de csak egy van,
mit neked tartogattam.
Egyszer talán
elmondom, mit érzek.
Egy nyári éjen
hozzád majd betérek.
Nekem te vagy az igazi...
Az egyetlen, az igaz.
Csak én ismerlek így,
és tudom, hogy mi az,
hogy magad vagy a csoda.
Repkednek a szavak.
Hadd kapjam el őket!
Papírra vetem hát,
mint hű szeretőket.
Átadnám a szívemet,
hogy te is érezd, amit én.
Itt van, nesze, viheted!
És hátradőlve figyelném,
hogy nem bírod el, oly nehéz.
Lépni kéne, ha lenne mért,
mozdulni a semmiért.
Talán újra megpróbálni.
Megtanulni rátalálni
a boldogságra, mi elveszett.
Elrabolva szívemet.
Gyere ide, kedves,
hadd öleljelek!
Engedd, ahogy csak tudlak,
úgy szeresselek.
Hétköznapi nyelven mondom.
Úgy szeretlek, édesem.
De szólhatna ez festőien,
pazarul vagy ékesen.
Ha rólad kérdeznek,
nem mondom el titkod,
hogy neked sikerült
a szívemet kinyitnod.
Átölelsz otthon vagyok
értelmet nyernek a mondatok
tudom érzem megérkeztem
pont úgy ahogy elképzeltem
mintha ezer éve ismernélek
karodba fonsz már nem félek
Lopom a napot, mellette dolgozom,
Az eredményem jó, az átlagot is hozom,
Nem csinálok semmit, közben intézkedek,
Előttem papírdombok, kövek, sziklák, hegyek.
Elestem, felállok,
leporolom magam,
befűzöm a cipőmet,
igazítom hajam.
Valaki kell, ki átölel
vigasztal, és felemel
szelídít, ha rossz vagyok
ágyában én alhatok.
Éjjel, ha elalszom az ágyam felszáll velem,
elrepít oda, ahol te vagy kedvesem;
itthon hagyom minden bajom, minden gondomat,
szárnyalok feléd szabadon, mint a gondolat.