Rehák Ágnes
Mikor a lányom élet és halál között lebegett,
és én sziklaként álltam ki a próbát,
s hiába lett vége,
úgy omlottam össze, mint az olvadó jéghegy.
Sötét éjben szívem dobban,
szilánkok hevernek
lenn a földön, ott a porban.
Egy elfeledett hang a kottasorban...
Eltűntem én is, mint egy rab madár,
zárt kalitkák mögül a dallam nem szólt már.
Lassan itt az évforduló,
de nem az, melyet minden évben várnak.
A halál, mi fente rád fogát,
s miatta nem láthatsz már annyi csodát.
Félember lennék, ha nem foghatnék tollat,
s félemberként mit ér a múzsa?
Mit ér a pék, ha nem süthet kenyeret,
mit ér a tanár, ki nem okít több gyermeket,
s mit ér ez a Föld, ha eltűnnek az emberek?
Három éve, ezekben az órákban sírtál fel,
s nem hittem volna, hogy az idő ily gyorsan pereg.
Három éve, hogy megpillantottam arcod,
mely még mindig oly csodás, mint akkor.
Anyák napja hajnalára
virágcsokrot kötöttem,
felöltöztem szép ruhámba,
ezzel is köszönve.