Rein Róbert
Fájdalom gyötör, rengeteg kínzó gondolat,
Mily rég volt az, midőn legutóbb láttalak.
Az újhold is feljött azóta néhányszor,
Úgy tűnik néha, megtette már százszor.
Háború dúl mindenütt a világban,
Katonák, asszonyok gyermekeikkel...
Szeretnék szabad lenni, szárnyalni,
Mint kék égen ezernyi madár,
Súlyos láncaim darabokra törni,
S látni, hogy olvasztja izzó parázs.
Bakony lábánál születtem én,
Nincsen szebb e Földtekén.
Apró falu, alig hétszáz lelkes,
De szívemnek mindig kedves.
Emlékszem, még gyönyörű kisleány voltál,
mára már bűbájos hercegnővé váltál.
Igéző szemeid beragyogják a napot,
babonáz s ketrecbe zár csodás mosolyod.
Ha hagynád, szépen szeretnélek,
szerelmesen, két karommal ölelnélek!
Lennél nekem tündérszép Ilonám,
galamblelkű, drága, kicsi violám!
Ültél ott szertüzek fényében
Emlékszel? Szemben veled én ültem
Kacérkodott egymással tekintetünk
Szent Iván éjjelén, eggyé lett lelkünk
Hát nem kellek már, nem kell
két segítő kezem, munkától kérges tenyerem!
Üldözöttként külhonban kell éljek,
éheztettél, s mégis imádlak téged!
Könnyes szemmel int búcsút anyám,
kitaszított, s lemond rólam a Hazám!
Négy gyertya az asztal körül,
A család szent vacsorához készül.
Négy gyertya, négy tiszta lélek,
Anya, apa, s két apró gyermek.