Rimanóczy Ildikó
Látod, elmúlt a vágy s vele a remény is,
hogy egyszer mi még együtt... vagy talán mégis?
Színeim
Lila felhők alatt rózsaszínű lábak
szürke habokban víg násztáncot járnak:
sűrű forgatagban vibráló, pink tollak
örvénylő fényben szerelmet csókolnak.
Sétálj velem a Champs-Élysées-n,
kávézzunk majd Brüsszel főterén,
álmaink sosem-volt színhelyén,
a Spanyol-lépcsőn, ülj le mellém.
Színeim
Tócsa tükrén zöldben áll a fényjel,
gesztenye rügyre ülve megpihen,
ágak között levélillat fészkel,
harmatkönnye áztatja íriszem.
Mert istennek hiszi magát,
megnyer könnyen minden csatát...
Sárga sminkben ébred a hegy,
tenger tükre azúrkék,
markomban tépett vonatjegy -
Uram, eléd borulnék.
Nap süti száz palotádat,
Körös vize hűti lázad,
utcáidon jövő vágtat;
büszkén állsz Te, Boldog Várad.
A fákra éjjel új remény ült,
szirmát bontja ezer virág,
lelkünk repült, majd alászédült,
mint hazaszálló vadlibák.
Ma égbe száll a tűzmadár,
az éj sötét, de védtelen,
s ha sziklafalra nő az árny,
mögötte hív a végtelen.
Várod már, hogy hazaérjek?
Él emléke még az éjnek:
mikor csendben odabújtál,
a takaróm alá csúsztál...
Friss szántás után leomló földben
kezem porral, sárral még hadd töltsem,
s míg rögök kacagnak barázdákban,
egyre kisebb lesz köztük az árnyam.
Egy nő, amikor már ötvenhét,
átússza hússzor a medencét,
vacsira beéri salival,
mellette két pici csalihal,
esténként tánc helyett futni jár,
pörög az élete, nem sivár.
Forrongó felhők alkonyi tánca,
fénylő madarak bús-boldog násza,
égi kavalkád festi az örvényt,
más menedék nincs, tudja a törvényt:
csak együtt, csak össze, már sose szét,
így cselezed ki a vércse szemét.
Mikor ünneppé lesznek mind a hétköznapok,
új szárnyakat kapnak a fáradt őrangyalok,
nem zavar eső, nem bántja bőrömet hideg,
már nem érzem súlynak, amit vállamon viszek.