Rokolya Anikó
Egyedül sétál egy férfi,
az este is leereszkedett már.
Senki sincs már odakint,
minden sötét, kietlen és sivár.
Amikor a nap hajnalban,
nagyon korán felkel.
Néhány kedves kismadár
ébresztőt dalol, s nékem énekel.
Meddig ég a gyertyaláng?
Mely beragyogja házam.
Meddig él a fecskepár?
Ha nincsenek is párban.
Köszönöm, hogy írhatok,
S vele tollat ragadok.
Gondolataim tintájával
Sok apró betűs vázlatot.
Ez volt az alap, egy vers
még évekkel ezelőtt.
De a szívemben a bánat
egyre csak nőtt és nőtt.
Kietlen szobák korhadt falán lógó
Halott állatok lenyúzott bőre.
Kósza lélek bolyong a folyóson, a pőre.
Súlya oly mérhetetlen, mint a düh,
Mely foszlott testét kínozza.
Álmomban sokszor
sűrű, fekete víz látszik.
A vízen egy ócska,
régi ladik ázik.
Érezted-e már valaha
Azt a nagyon fura érzést?
Mikor nem találod önmagad!
Ez itt most a nagy kérdés.
Helló, Mindenki!
Jó barátok és Kedves Emberek!
Karácsonynak Szent ünnepén
csupa szívvel viseltessetek!
Ne mondd, hogy szeretsz,
ha nem hallod imám!
Ne mondd, hogy szeress,
ha nem látod, valami bánt!
De jó lenne egyszer
libasültet enni.
Aszalt szilvás kenyérmorzsával
belsejét jól kitömni!
Őszi szonett
Számomra az ősz
nem jelent mást,
mint édes, bús csodát!
Elindultam lassan, félve,
útitársat nem is kérve.
Bejárom a nagyvilágot,
eljártam már minden táncot.
Szellő voltam álmomban,
Égen suhanó fura, kósza.
Kedves érintések karja
Egy véget nem érő, simogató sóhaj.