Rónai Gabriella
Szivárványon huppannak a manók a Földre,
unikornisok az égből vigyázzák lépted.
Angyalok mosolyognak az égben,
Isten kegyelmet hint ránk a kezével.
Első pillantásra beléd szerettem,
és szívem halk szavát követtem.
Üvöltöttem volna a világnak, hogy megtaláltalak,
de lassú, halk léptekkel biztosabb volt a válasz.
Zöld fák ölelésében hullámzik a tó,
Az Ég megmutatja, lelkednek mi való.
Aranylik a víz a napfényben,
Higgy hát a természet erejében.
Volt egyszer egy lány, ki kereste útját,
dalolva, vidáman indult neki,
kacskaringós ösvényen járt.
Nagymamám, ki a legjobb barátnőm,
mindig készséges, hogy ne legyen hiányom.
Veszteség, mely lerántja lelkem a mélybe, kialszik fényem szeretete.
Elgyengülök és nem látom, mindennek mi értelme.
Féltékenység? Bosszú? Karma?
Szeretetben és békében élni ki ne akarna?
Van, hogy meg kell állni. Van, hogy befelé kell figyelni.
Van, hogy nem hallod szíved szavát, és ha tetszik, ha nem, a vállalt út vár most terád.
Félelmed nagyobb volt, mint a valóság.
Nyitott az út, ami most vár terád.
Simogat az érzés, mint egy puha paplan, beteríti testem,
az Égre nézek, és csak a csillagokat lesem.
Hallom a kacsákat, a tücsköket, a baglyokat,
és az éjszaka megelevenedik.
Látom a csillogó Tejutat,
és az Égbolt élettel megtelik.