Rónai Gabriella
Nagymamám, ki a legjobb barátnőm,
mindig készséges, hogy ne legyen hiányom.
Veszteség, mely lerántja lelkem a mélybe, kialszik fényem szeretete.
Elgyengülök és nem látom, mindennek mi értelme.
Féltékenység? Bosszú? Karma?
Szeretetben és békében élni ki ne akarna?
Van, hogy meg kell állni. Van, hogy befelé kell figyelni.
Van, hogy nem hallod szíved szavát, és ha tetszik, ha nem, a vállalt út vár most terád.
Félelmed nagyobb volt, mint a valóság.
Nyitott az út, ami most vár terád.
Simogat az érzés, mint egy puha paplan, beteríti testem,
az Égre nézek, és csak a csillagokat lesem.
Hallom a kacsákat, a tücsköket, a baglyokat,
és az éjszaka megelevenedik.
Látom a csillogó Tejutat,
és az Égbolt élettel megtelik.