Róth Lajos
A valóság erős tanmese:
stigmáktól vérző lélek,
valós, posztmodern pokol,
álarcok mögött a tények.
Terhek alatt cseperedik az álom,
miatta minden nap meghalunk.
Kereszteket húzunk a lét talaján,
mély nyomokat ritkán hagyunk.
Elmondtam egyszer,
Jól vagyok, tényleg,
Elmondtam kétszer,
Kérlek, ezt értsd meg!
Közénk férkőzött idegen
Csendben emelt egy falat.
Fülünk ólommal öntötte,
Szemellenzője ránk ragadt.
Sárguló levél pottyan a fákról,
Szél hordja zöldjét az esőben.
Angyalok ruhája őszbe vegyül,
Barnul a szellem a zsebekben.
Kétsarkú tengődés
Periférián az élet.
A középérték néma,
Harsány a két véglet.
Tintát fog a világos papír,
Szavaim issza magába.
Szívem idős, csendes fakír,
Terhektől nehéz télikabátja.
Egy percre csend lett.
Senki nem szusszant.
A fecskék is némán,
Egy kutya sem mukkant.
melyek nem kerülnek semmibe
Óvatosan hajtsd be az ajtót,
Ha érkezel, csald el a fényt.
Tárd ki jól, ha viszel magaddal,
Fogd a kezem, adj reményt.
Figyelem az órát, figyelem a napot,
A cammogó hetet, lopott pillanatot,
Figyelem, ahogy a ruhát viszi a szél,
A tiszta időben hogyan tágul a tér.
Alanya lettél fűtött, részeg soraimnak,
Révedő múzsám szépséges állítmánya,
Szavaim mennydörgő, nehéz tőkesúlya,
Pipacsmezők pirosan virágzó igazsága.
Kattan a zár, nyílik a nehéz ajtó
Oszlik a sötét, izzik a fehér fény
Csitul az őskáosz, tisztul a tudat
Lágy talpakon oson be a Remény.
Szűkös, szürke folyosó,
Kopott, komor házfalak,
Torokban tomboló szív,
Nyomodban nyomasztó alak