Róth Lajos
Hóvirág bontja szirmait
Kopasz bokor rejtekében,
Macska surran kertek alatt
Éji násza reményében.
A fáradt szív már nem remeg,
A medveszív már nem meleg,
Túlfűtött nyár után hideg telet
Jósol a lélek, az agy jár.
A maszkot mikor veszed le,
A kardot mikor teszed le,
Kik néznek valódi szemedbe...
Sokat próbált, szakadt szárnyak
Viharban edzett, hosszú tollak
Az élettől cserzett, sebzett test
Szemeibe vesző, rejtélyes holnap
Fagyott virágmező,
Ösvényen roszogó murva,
Síron túli csend,
Varjak csendje furcsa
Szakadó eső,
Szakadó lélek,
Hasadó égbolt,
Elfeslett képek,
Kontrasztos világ,
Szürkülő élet,
Élesre fent
Ellentétek.
Tisztellek Univerzum!
Te nagy hatalmú létezés
Itt állok színed előtt
Gondolatom késztetés
Hallottad már a csendet?
A szíved dobbanását
A zajban elhaló gondolatok
Csendes hódítását?
Őszbe borul minden kint, mint benn,
A tél már a küszöbön áll,
Örökkévalóság hullik alá a fákról.
Körforgás. Ez nem halál.
Megérkeztem!
Ismét itt vagyok
A gyerek felnőtt
Az arcom ragyog
Lehetnék a kardod
Tűzben edzett szív
Lehetnék a hangod
Mely háborúba hív
Lehetnék a pajzsod
Védenélek attól mi bánt
Lehetnék a mankód
A nehéz úton át.
Néha hagyni kell a lelket merülni,
Lassú léptű folyamatok révén
Engedni mindent beteljesülni,
Míg a felszínre nem viszi a révész.
Lecsatoltak az életről,
Mikor meg akartam érteni
Mindazt, ami körülvesz,
Így már nem akarok érezni.
Fény. Alig születtem újjá,
De ha a próbák végére érek,
S jönnek újabb próbák,
Előtte meghalnék érted.
Pelyhek hullanak, a nyárfa ontja,
Hullik alá, mint a friss, fehér hó.
Szirmok is hullanak a tájat borítva,
Hajnalban hirdeti már a rigó.