Rózsa Margit
Az alkonyat fényei
utoljára ölelik a hegyet,
ami az őszbe tekint.
Búcsúzik a nyár.
(Monológ)
Az éveim mély barázdái fájnak
a félelmeim kövei között.
A küszködés szele visz az ég felé
csomóba köt, vagy leszorítva tart.
Mintha szólna,
mintha fájna
lelkemben egy érzés.
Te úgy ölelsz át,
mint azelőtt senki más,
a szemedben mégis mintha ezer
kérdés vagy fájdalom élne.
Mozdulatlan némaságban
ringat egy belső gondolat.
Gyermekkorom, mezők, rétek,
ott éltem az életem.
Lágy szellő öleli
át a fákat,
rügyek pattannak,
bólogatnak napsugárnak.
Itt állok,
édes, néma pihenésben,
szemem búzatáblát ölel,
kezemben kék búzavirág.
Nekem
már a remény is fáj.
Amikor meghallom
lépteid a köveken,
érzem,
hogy közeledsz hozzám.
Mondd,
érzed ezt a kínt?
Mely lelkemben szétfeszít,
szívemig hasít a gondolat,
hogy én itt,
s te ott,
magad.
Kicsiny földem, ahol élek,
teérted szól angyalének,
templom hangja halkan zendül,
házainkra égi csend ül.