Rozsnyói Ferenc
Drága szabadságáért küzd vállvetve a nemzet.
S íme, Világos, féltérden hősei már.
Nyári éjszakán erdei vászonlakból
Kidobott kényelmetlen, girhes fekhelyem,
Talán aludtam volna, de így páholyból
Az eget nézem, s csöndesen elmélkedem.
Egy elfeledett költő testamentuma
Mint verssorokból kipergetett
derékba tört, pusztuló szavak,
úgy hamvadok benned nyomtalan...
Mosolygós tavasz
illatóceán
táruló szezám
csábos vad leány
színes köténye
nárcisz-sörénye...
Szép, tüzes éjszaka vár, dübörögjük vadlovak álmát!
Lábnyomuk érdes, vágyakat ébreszt éteri alkony.
Mivé lett a világunk, barátom?
Egy ismert közösségi oldalon
Beregisztrált maga Jézus Krisztus,
Mondom, láttam az idővonalon.
Álmomban zaj voltál, lombok susogása,
Önmagad törvénye, lényed megnyugvása,
Min átszűrődnek tünékeny napsugarak,
Tárd ki karod, hogy újra elkaphassalak.
Csitt, drága kisfiam, most ne sírj tovább!
Miért gördülnének arcodon cseppek?
Látom, az éjsötét belakja szobád,
De ne nyomassza gond kicsinyke lelked.
Nem szeretnék "kortárs költő" lenni...
Sánta magánhangzókat tátog az ablak,
Egy leeső á-nak segítek felkelni.
Posztmodern verseket öklendező ajkad
Kusza lármájával fial irodalmat.
Én már nem szeretnék "kortárs költő" lenni.
Azt harsogod, hogy Isten... ja, az nincsen.
S nincs más feljebbvaló sem, ki segítsen.
Ha esetleg mégis létezne az Úr,
mit felhőkbe rejt felettünk az azúr,
mind csak mese, hamis, tudománytalan.
Beszélek hozzád, elakad a szavam.
Úgy becsaptad magad után az ajtót,
Azóta is hullámoznak a falak.
Kabátod itt hagytad a földre dobva,
S a lépcsőház utánad ki-be szalad.
Bevásárlóközpont. Dél.
Porszemekből embersivatag
sziluettje dülöngél.
Köröttem arcok, száradt tavak.